nem úgy, ahogy képzeltem. egyelőre fizetek egy albérletet, ahova nem költöztem át.
és teljesen kivagyok a gondolattól, hogy megtegyem.
nyilván meg fogom tenni.
de miért kell mindennek ilyen elhúzódva megvalósulnia, amibe belefogok?! so tired of that.
nem segít, hogy a pasi nem akarja, hogy menjek és így abbahagyta a basztatásomat és a maga módján próbálkozik - és én érzelmileg gyakorlatilag "visszaestem" abba, hogy ők a családom, ez az otthonom és az életem... függetlenül attól, mit tudok-gondolok az eszemmel.
nem kalkuláltam bele, hogy ilyen történhet még bennem azután is, hogy szerződést kötök, és sokszor óriási szégyent érzek, mert ennek nem így kéne lenni ugye.
azt hittem, az a helyzet, hogy a pasi csak rámtolja a szakítás felelősségét - ehelyett, mint kiderült, ő csak játszmának használta ... és a szakitásom is először annak tekintette, tőlem amúgy függetlenül (én nem szoktam ilyet, de hát nem ismer vagy ért, se magát, ugye)...
most ugyanúgy élünk, mintha nem történne épp, ami, és képtelenek vagyunk érdemben újra beszélni róla... ugyanúgy rengeteg időt töltünk együtt, séták, összebújva sorozatnézések, bevásárlások, változatlan gyerekezések, ... megyünk a családjához, ismerőseihez, még a jövőre vonatkozó narratíva is közös, annyira nem sikerült ezzel megküzdeni még. erős wtf.
de már egyre többször tudok gondolni a dologra újra anélkül, hogy azonnal sírni kezdenék, és kényszeresen elterelném a figyelmem... és néha átmegyek pár holmival, múltkor 40 percig álltam ott fejben rendezgetve a bútorokat (sehogy se jó mégse) ..
ez a szakasz nem volt a tervben, hogy finoman fogalmazzak. azt hittem, azzal, hogy nyíltan aláírok egy szobabérleti szerződést és közlöm, hogy elmegyek, már sinre kerül a folyamat. erre visszafejlődés van...
amúgy arra is rájöttem, hogy ha az adhd-m ríl - márpedig továbbra is minden erre mutat, minél többet tudok róla -, akkor azon gondjaim egy nagy része, amit az élethelyzetemnek tudtam be, nem is attól van, és így nem is fog javulni, ellenben xtra nehézségként kell majd számolni vele a gyászfolyamatban- recoveringben. sőt, már most is óriási akadály egy csomó onnan jövő működésem... (eddig más dolgoktól féltem illetve máshogy, de sokmindent félreértettem, hogy miért van és hogyan...)
hát fckyh.
mintha önmagában elveszíteni nagyjából minden fontosat nem lenne elég nehéz.
légyszi, ne írjatok semmi véleményt (hogy ez így nem jó, stb), semmi "mit és hogy kéne tenni" dolgot, nem kell "megszakérteni", abszolút nem vagyok rá nyitott, az eszemmel mindent tudok én is, sőt, nyilván jobban, mert nekem megvan az összes infó...
soha semmi nem úgy ment az életemben, ahogy " tankönyvileg kellett volna", mért lenne ez más, ugye. fordítva vagyok bekötve, vagymi.
lényeg a lényeg, felkészületlenül ért sok dolog, és most egy számomra váratlan, béna átmenetben vagyok épp. de ez (is) baromi fájdalmas és nehéz, csilliárdszor belehalok mindenfélébe, miközben tele van pozitív közös élményekkel, (nem szexuális) intimitással, ami csak még nehezebbé teszi...
elég magányos vagyok ebben, de úgy néz ki, találtam végre pszit szabad kapacitással.
work in progress, sok-sok belepusztulással.