hova lett a március

az idővel nekem kb mindig is gondom volt. úgy tippre (legalább részben) a traumatizált "túlélő" agyam miatt (de fura leírni, hát velem aztán igazán nem történt semmi kiemelkedő, mér' lenne nekem is olyanom...) - ami azt csinálja, amit szokott - véd. védeni próbál. (ésvagy a valami adhd-s izéke miatt is ugye, nem derült ki egyelőre, pontosan hogy, több elmélet is vetekszik, mintha egy nem lenne elég.)

és teszi ezt olyan rutinosan, hogy egyszerűen nem előhívhatóak a tegnap történtek, a múlthéten történtek, a bármikor történtek... vagyis inkább az van, hogy előhívhatók, csak nem úgy. nem akkor. nincs meg a kontinuum. külön, összekapcsolódás nélküli dobozokba pakolja a dolgokat, amikbe aztán vagy belebotlom valamikor, vagy nem.

így sokszor kb egy semmiben lebegő szűk térben létezem napról napra.

ez úgy jutott eszembe, hogy szombaton születési családomnál voltunk, féltársasággal, mert hugomék lebetegedtek, apám dolgozott - de kishugomékkal végre sikerült rendesen találkozni, és a baba is kifejezetten partner volt a nap végigtolásában.

és nagyon nagy élmény volt, hogy ez a baba (aka kisebbik unokaöcsém, aki amúgy nem az a hű de barátságos, elvan mindenkivel-mindenhol természet volt eddig), egy csomót, de tényleg elképesztően sokat nevetett vissza rám, és még akkor is csinálta, amikor a kezembe adták, pedig ugye alig találkoztunk... meg kellett zabálni, ahogy boldogság-gombóckodott ott nekünk órákon át... meg jó volt együttlenni a kishugomékkal is.

na, és aztán vasárnap, amit egyedül töltöttem itthon, egyszerűen eszembe se jutott, hogy előző nap még ez történt, és hogy ezen gondolkodjak, felidézzem, vagy legalább csak úgy bennem legyen ez a tudás erről a történésről... mintha kb sohase történt volna meg, nemhogy szinte órákkal azelőtt. pedig azért nem olyan rossz az, ha az embernek van információja arról, hogy van egy kishuga, annak egy férje, meg egy gyereke, akikkel pozitívan kapcsolódott nemrég...

kb akkor ugrott be újra, amikor délután apám hívott, és kérdezett-magyarázott a témában.

szóval ez kicsit olyan, mintha az a szövedék, ami az élet, amit a közös megélések és emberekkel összekapcsolódások adnak, homályban volna, és mindig csak a jelen pont kerülne megvilágításba, egy mittudomén, egyméteres sugarú körben, a többi pedig a naaagy üresnek tetsző feketeség.

és ez a működés egy nagyon beszűkült, múlttalan, jövőtlen, esetleges kapcsolódásokkal teli élethez vezet.

bár azt vettem észre, nem mindig van így ennyire. van, hogy mintha könnyebben menne, jobban észben tartanék embereket, kapcsolatokat, akár egész hosszú időszakra is, 

de aztán mintha rendre újra visszasüllyednék ebbe a furcsa búraalattiságba, ebbe a 

"ja, hogy nekem van egy keresztanyám, akit megfogadtam, hogy elkezdek felhívogatni legalább alkalmakkor, és bele is kezdtem, és ment is kicsit, mígnem egyszer, valamikor közbejött 1-2 valami, mikor hívnom kellett volna (küldött valamit, amit meg akartam köszönni), és aztán konkrétan a létezése sem jutott eszembe megint hónapokig" jellegű ki tudja mibe.

(vagy ugyanez pepitában a szomszédasszony. konkrétan nem szoktam tudni se, hogy létezik, amíg át nem kopog megint valami segítségkéréssel, pedig mindig megfogadom, hogy legalább húsvétra beadok neki valami sütit, vagy néha ránézünk, vagy fenetudja, hogy, de valahogy megpróbálom konstans létezővé tenni. de nem, amikor néha eszembe jut valahogy spontán, akkor kb így rácsodálkozom, hogy jé, tényleg, ő van, meg ezek a dolgok vele vannak, léteznek...) (sajnos kezd szenilis lenni, elfelejt meg nem talál meg nem ért dolgokat...)

és nehéz, mert sokszor tényleg nem jut eszembe, kiket ismerek, még amikor egyedül érzem magam se. vagy az nem jut eszembe, amikor találkozunk, mit is mondott legutóbb, bármikor, akár tegnap. hányadán állunk... egyáltalán mi van.

ez amúgy a pasira nem vonatkozik, vele a traumatikus dolgok választódnak csak le (mostanában mondjuk valahogy mintha nem hasítanám már le őket, teszem hozzá, élményszinten "sajnos"), de mivel ő a jelenben is egy folyamatosan létező valaki, őrá amúgy is emlékszem, ő maga a folytatólagosság, ő és a gyerek - csak mindenki más az életem nemstabil része.

és amúgy nem tudom, min múlik ez. mert mondom, néha mintha jobban menne.

aztán megint nem.

és azért elég para érzés tud lenni, hogy így random előbukkannak infók, pl ja, tényleg a kishugom rettentően benne volt régen a társasos világban (volt is pár közös társasos issue anno), nem kéne úgy beszélni neki ezekről, mintha ezt nem tudnám (de hát ki tudja, hányszor nem jutott ez eszembe), vagy jajj, megbeszéltük azzal a csajjal, hogy feltétlen elmondom, ha összejön a munka, és nem mondtam, pedig azért alig vannak olyan emberek, akiknek azonnal elújságolnám, de ő pl az egyik... vagy hoppá, tényleg, az xy barátom amúgy ebben meg ebben az élethelyzetben van, és én meg úgy kérdezem, hogy mizu, mintha nem tudnám (mert akkor valamiért éppen nem tudom, de tényleg, mintha sose hangzott volna el, és sose tárgyaltuk volna ki akár hosszabban is, és hogy a francba nem előhívható ez, és miért kell ennyire érzéketlennek lennem, ahelyett, hogy ennyit megjegyeznék róla - de amúgy meg van jegyezve, mert egyszercsak eszembe jut a semmiből, vagy legalábbis akkor azért beugrik, amikor mondja, hogy basszus, tényleg...) szóval ezek rémesek, igazán.

ugyanez működik azzal is, hogy sokszor nem jut eszembe, miket csinálhatnék / akartam csinálni/ csináltam.

life is fun.

és nem jövök rá, hogy ez a töredezettség, ez így hogyan ne legyen.