kalandok /3/4/...

annyira vártam, hogy a szakdogahajrá után végre mehessek ki, csak sétálni a zöldülő természetbe naphosszat-félnapokat, nézni messzire (messzebbre, mint ahol a monitorok és kijelzők vannak), mélységgel bíró dolgokra, újra mozgatni ezt az elült-elgyengített testet és pihentetni a szemeket, idegeket...

erre #miezazidő, ti is láttátok, hagyjuk is.

hát az rémesen rosszul esett. azóta is kéne.

a pasi elvitte a gyereket az anyjához-tesójáékhoz a hajrázás alatt. halálba sértődött már az ötlettől is, merthogy ő itt lakik, menjek el én, mert ő nem fog... de nekem nem volt hova, mert betegen nem akartam a még mindig borzasztó gyenge, otthon lábadozó apám közelébe menni, és tesóimhoz meg hogy mentem volna már... az egyik friss házas kus lakásban, a másik kisgyerekes... 

aztán ő is belátta, hogy a gyereket se kéne kitenni most ennek, kerülgessük egymást egy garzonban, állandóan oda akarna jönni (amúgy abból úgyse lett volna koncentrálás, de a rólam szóló érvek nem hatották meg, merthogy kezdtem volna időben..), szóval belement egy, majd a két napba, rendes ottalvósan.

a gyerek is, a család is élvezte hálisten. (a pasinak meg az is a becsípődése, hogy ő terhükre lenne, de azok majd' megvesznek, hogy gyerekezhessenek, stb...)

a pasi nem annyira, mert nem jutott eszünkbe, hogy vigye a kempingágyat, a földönalvás meg rossz, és nem volt kinek lepasszolgatni a gyerekezést, amikor szünetet tartott volna, úgy,  mint mikor ott vagyok, hát "szegényem". (ezt amúgy nem szeretem benne, jól látjátok. én is intro vagyok, nekem is sok szokott lenni, és még csak nem is az én gyerekem, mégis ő lépked ki a szituból, rámhagyva a mindent is, nekem meg nem szokta hagyni.. nem is dohányzom, boltba menni is az ő privilégiuma ilyenkor, mert ő vezet, a konyhába is ő megy - mondjuk oda, ha én megyek, ugyanúgy jön utánam a gyerek, ő meg ráhagyja, szóval az mindegy végülis.)

a gyerek azt mondta, hogy ez nagyon kalandos volt, de még kalandosabb lett volna, ha én is ott vagyok. hát jó.

az új koleginával az a gond, hogy ketten lettünk főállásban egy egyfős, kb hatórás munkára. szóval arra jutottam, hogy így ismeretlenül is csak nyíltan kell vele beszélnem, mert rá fog jönni magától is úgyis.

szóval megosztottam vele, hogy ha ő is rendesen dolgozik (alapelvárás lenne), és nem akar kib.ni velem, mint a hazudós (hát szintén), akkor itt jó élete lesz, mert én spec elég rugalmas vagyok, és jófej is. csak azon kell neki is lennie, hogy megválogatja, kinek mit kommunikál kifele. (például azt, hogy mikor és mit csinálunk, semmiképp se ugyanúgy, ahogyan ténylegesen.)

(ez olyan háziszabály, amit az elsők közt kell megtanulnia itt mindenkinek. képmutatás, kamu-nagyonelfoglalság, [...] a neved.)

úgy tűnik, munkamorálja van, de nehezen viselem a lelkesedését. (én is ilyen voltam, míg ki nem égtem a hazudóstól meg ahogy a dolgok itt mennek...)

aztán azt is nehéz megemészteni, hogy már nincs saját irodám, kizárólagos tulajdonlású kulccsal, se csendem, se teljes szabadkezem a tér és idő és tárgyak, folyamatok felett.

oda mindaz, ami kompenzálta a kakitornyot, amin ülni kell. (jó, az ingyenkv és a lájtika munka meg munkaidő most még épp megvan, de ki tudja, mi lesz, ha visszaállunk rendesen és a körmünkre néznek.)

hát de mittudomén, eddig szimpatikus lánynak tűnik, nem is buta, lehet, hogy jóban leszünk és bár másképp, de így is oké lesz ez.

hátha meg lehet valósítani egy ilyen egymás hátát bevédő, a magunk külön helyét, munkáját, irodáját óvó kollegialitást... (vagy kitúr a 'csába. nála ettől félek, de muszáj volt ilyen szinten bizalmat szavaznom neki, ha nagy kockázat is.)

azt mindenesetre óriás örömmel néztem, hogy amint én magam is leokéztam, azonnal átrendezte a korábban a hazudósnak fenntartott munkaállomást. csak az a csaj kerüljön tőlünk messze.

mikor szóbakerült, az új úgy kommentálta, hogy utálja az ilyeneket, meg ezt normális munkahelyen nem tűrik, meg tök demoralizáló és igazságtalan a többiekkel szemben, szóval van rá esély, hogy a hazudós nem rúg majd labdába nála a hamis mosolygásával, és ketten leszünk az ellen, hogy hozzánk tartozzon... 

az új csaj eleve azért kellett, mert a munka, bár nem sok, de fontos, specifikus, és napi szintű, és ha kiesik, aki csinálja, bármi miatt, se állhatna meg. a hazudós meg nem igazán jó helyettesítésre, haha.

ugyanitt: ha jól értem, kb egy hét, és nyitunk is,

ami egy agyrém. őrület, ilyen számoknál nemrég még boltba se szívesen mentünk... az átesettek vagy termelnek elég antitestet, vagy nem, a plasztikkártya meg lópikulát se jelent, leginkább. átoltottság? ugyan.

szóval nyitunk, hogy az államnak ne kelljen semmiben se segítenie a népet és mondhassa, mint a sulinál is, hogy egyéni döntés kérdése, ha baj van, mért nem vigyázott jobban az állapolgár?

#sírokna

a gyerek nem jár oviba, de ennek örülünk.

ja, és a múltkori elmaradt oltásom után szerdára felírtak egy kínaira. kiugrom melókából, aztan majd meglátjuk.

a pasi megkapta a második pfizerét, másnap délután-este influenzásnak érezte magát, aztán reggelre mintha elvágták volna szerencsére.

közben apám még mindig óránként negyed órát kell oxigénezzen, éjjelente ébred, hogy nincs levegője, és annyit tud, hogy elsétál a kert végébe meg vissza. nem tudjuk azt se, hogy felgyógyul-e, hogy őszinte legyek.

#covidosizgalmak

#mileszmégitt

#hesteg.

kalandok /2

amíg én itthon nyögtem a feladatot, lett egy teljesértékű új kolegám. 

amiről nem szóltak. 

(tervet anno belengettek egy hatórásról, aki vagy szülésből jön vissza, vagy valakinek a lánya, és majd valamikor talán, de az nem ugyanaz...)

úgy tudtam meg, hogy írt egy mailt, hogy x dolgot hova adminisztráljon. 

(ó, hát jó, akkor heló.)

aztán naponta párszor hívott vagy ő, vagy a kolegina, aki segítette, sőt, még a főni is, hogy konkrét ezt meg azt hova, hogy.

és amikor visszamentem, két és fél hét után, derült ki, hogy amúgy így semmilyen segédanyagot nem adtak oda neki, se azokat, amiket anno én kaptam, se, amiket most tavasszal nekik készítettem vészhelyzet esetére, hanem így felét amolyan gondolom szerint, felét meg sehogy nem mutatták meg neki,

és hiába hívkodtak random kis mikroinfókért, egyszer eszükbe nem jutott volna ezekről, vagy bármi ezzel kapcsolatosról kérdezni.

nem, pedig akkor egy óra alatt elgardíroztam volna az újat rendesen, és sínre teszem a folyamatot.

én meg, mivel nem szóltak és nem kérdeztek, először azt feltételeztem, hogy a kis picsa hazudós koleganőm, aki rajtam kívül még ért ezekhez, és aki előtte heteket otthon volt (kamu)betegen, mert megsértődött rám, újra van, és épp tanítja be. 

(már kellett volna lennie, arról nem tudtam, hogy ezek után hirtelen pont covidcontakt lett, majd, mikor az kb lejárt, már covidos is...)

majd, miután rájöttem, hogy nincs, gondoltam, az orra alá dugták az általam összeállított gyorstalpalót, amit mindannyiuknak elküldtem anno e-mailben.

mert így volt logikus.

és nem jutott eszembe feltételezni, hogy nem.

így esett, hogy most szemezgethetem ki utólag, miket tud rosszul az új kolléga a dolgokról, amiket élesben csinál hetek óta... meg tehetjük helyre a hibákat.

pl mivel nem tudták, hol és melyik táblázatba vezetjük fel, hogy [mindegy], vezettették vele papíron. 

igen, most másolgathatja be a táblázatba.

igen, egy 10 mp-es kérdés-választ megért volna. (az egyetlen táblázatról van szó, ami kinn volt a gépén az asztalán, haha.)

agyameldobom, hogy lehettek ilyen hülyék, már bocsánat. (nekik nyilván nem mondhatom ki, legalább hadd írjam le.)

persze értem én, van nagy összeomlás épp, minden bizonytalan, mindenki ki van akadva, ... de akkor is, ez már előtte volt... ahh. 

#micsodaeljárásmárez

#tisztahülyék

kalandok /1

megírtam egy rendes negyvenoldalas szakdogát kvázi egy hét alatt.

arról volt szó, hogy kamubetegszabin, nem arról, hogy betegen, meg arról, hogy több idő alatt, meg hogy jobbra, de shit happens.

kicsit kacifántos lett a sztori, volt benne sok könny, kiborulás, flow meg rendíthetetlen lendület, némi statisztikai segítség, és még 48 óra folyamatos ébrenlét is, 

szóval hosszan tudnék beszélni arról, hogyan NE írjunk diplomamunkát, 

node elkészült, és bár nem lett meg pöccre időre, be is fogadták.

telve maradt ilyen 'még pár óra kellett volna és nincsenek' tipusú hibákkal, amitől szomorú vagyok.

látom ugyanakkor, miért alakult így, és együttérzek magammal, és azt mondom, végigvittem egy lehetetlen küldetést, mégse csúszok emiatt, és ez így azért nem olyan rossz.

(a végére persze meghaltam.)

oltatlanságomba' (tldr)

ilyen egy lehetetlen helyzetet... hogy pont nagypénteken keljen úgy az ember, hogy valami van, és pont húsvét hétfőre legyen oltási időpontja, hogy még véletlenül se legyen kit megkérdezni, mifene...

vasárnap délután eszkalálódott a helyzet egy csúnya, mêlyről jövő köhögőrohammal, ami után vagy két órát pihegtem, mint egy erőtlen zsák krumpli. és nyomott a mellkasom, és nem kaptam rendesen levegőt. utána random köhögések, random nemkapoklevegővel. (végül nem lett túl vészes, de azóta is van.)

hétfő reggelre meg égett végig a torkomtól a fülemig, mindkét oldalt.

anyám, mint eü dolgozó biztosított róla, hogy így tutker nem oltanak, náluk mindenkit elküldenek, aki kicsit is beteg. de ha nem akarom odavinni ezt a kitudjamit, küldjem be a pasit, kérdezze meg, bemenjek-e én is, vagy mi legyen, hogy legyen.

a pasi visszajött a háziorvosom mobilszámával, hogy értekezzünk.

értekeztünk, a doki kicsit morcos volt, hogy azért van ott orvos, hogy eldöntse, majd azt mondta, ha nincs hőemelkedésem, nyugodtan oltakozzak, egy nátha nem akadály, a köhögés meg a régi dohányzás miatt van. ('17 szeptemberében szoktam le.)

de hát én addigra már igen meg voltam ijedve, és nem értettem, mi köze ennek az egésznek a hőemelkedéshez, anyám is egy mezei náthával volt telibe pozitív, én meg itt ilyen mellkasszorítós, légszomjas, ugatón köhögős tripeket nyomok, kizárt, hogy ez oké legyen.

szóval így megkérdeztem, hogy de ha én meg vagyok ijedve most?

hát, oké, akkor ezt odadjuk másnak, én meg visszakerülök a várólistára.

és konkrétan leszervezett valakit ott azonnal, akit meg épp elküldtek, hogy nincs a névsorban, pedig ő elvileg leadta a nevét: hogy mindjárt megadja neki a számom, várjam meg, míg visszaér, kísérjem be, hogy na, ez a nevem, ez a tajszámom, ez meg az ember helyettem ... 

persze én továbbra se akartam bemenni, úgyhogy mondtam a "beugrós férfinak", mikor telefonon beszéltünk (mert kb egy perc múlva már ő hívott), hogy inkább kap tőlem smst a nevemmel, tajommal, - írta is utána kicsivel, hogy elfogadták így is.

viszont a pasi  erre lekiabálta a fejem, hogy mit csináltam, most én mibe másztam bele, meg minek adtam ki az adataimat, hát hogy lehetek ilyen hülye, 

és miért nem mentem be inkább az ottani orvost megkérdezni, ha már az én házidokim is ezt tartotta volna jónak...

én meg bőgtem. hogy hát itt ült mellettem (a parkoló autóban), végig asszisztálta a folyamatot, mért nem akkor szólt... és hirtelen kellett dönteni, és mégis csak az orvosom, és csaknem lopták el az oltásomat...

aztán később bocsánatot kért, de jó szarul érintett, hogy akkor most tényleg hibát követtem-e el?!

szóval így hazajöttünk. azóta egyébként nem lett semmi, ugyanúgy van mindenféle tünet random hullámokban, nem vészi, csak zavaró.

de ugye novemberben is ez volt, aztán egy hét után eldurvult, és végül bő egy hónapig szenvedtem a szinte a semmitől kifulladok-fáradok, nemkapoklevegőt-nyomamellkasom trippekkel, több hullámban, és éltem mucopronton.

szóval nem vagyok nyugodt annyira.

közben lett a pasinak kapcsolata valahova, és csináltak nekem orrbedugós gyorstesztet, az negatív.

az orvos írt hurutoldót, vmi brutál duplaadag antibiót meg algoflexet. ma jutottam el kiváltani.

az antibiótól olyan brutális hasgörcsöm meg hasmenésem lett, hogy sírtam (szó szerint, durva) és alig bírtam visszavánszorogni az ágyig. (leggyakoribb mellékhatás, ha van, szólni az orvosnak.)

ez most volt amúgy, a posztírás közepén. 

amint bírtam, bedobtam egy advilt, mert az algoflextől amúgy is mindig fáj a hasam. 

(régen azt szedtem menstruációs görcsökre, de egyszer a gyógyszertárban előadtam a gondom, és akkor javasolták az advilt, mert hogy ugyanaz a hatóanyag, csak máshogy, és azóta minden szép és jó.)

felhívtam az orvost, aki szerint nem is biztos, hogy ettől volt, ha igen, majd elmúlik, szedjem tovább, de az advil erre úgyse fog hatni, no-spa kell (na az az, aminek még rajtam hatása sose volt, semmire se), melegvizespalack (nincs itthon), olyan nincs, hogy az egyik ibuprofen gondot okoz, a másik nem, és egyébként honnan van meg a száma, ne hívjam többet a mobilján, érti, hogy ez kellemetlen, de szerinte ez nem vészhelyzet.

hát jó.

(előtte a pasi azt kérdezte a telefonban, hívjon-e mentöt, olyan ijesztőnek találta.)

azóta amúgy rájöttem, hogy ha nem mozdulok, túlélhető, szóval csak a kezem mozdítom (és várom a halált...).

hát, de legalább valószínűleg nem covid.

hogy valami jót is

szerdán hívtak, hogy oroszoltás, elfogadom-e. 

az utolsó tudott álláspontom az volt, hogy pont olyat dehogy, de most nyilván rávágtam egy igent, addig is, míg átgondolom, utánanézek. eleve későn regisztráltam, nem is nagyon foglalkoztam vele, mert hát figyelembe véve a korcsoportot és foglalkozást, ill hogy hogy haladnak vele, kb jövő évre datáltam a sorra kerülésem. meg aztán amikor a szputnyikot politikailag okézták le orvosi szempontok helyett, bekerült nálam a noway kosárba.

és arra jutottam, hogy yepp, mindegyikkel jobb, mint anélkül, és mostmár úgyis azt mondják, mind oké.

egy sulis barátomat is ugyanígy. kishugomat tanárként oltják (pfizer), férjét is a munkahelye miatt (szp), nálunk a pasi is már kapott egyet szintén munkahely által (szintén pfizer)... szüleimről ugye tudjuk, hogy pont akkor oltották volna őket, mikor elkapták. (illetve anyám, mint egészségügyi dolgozó állandóan így jár, ez már a harmadik oltásidőpontja volt, amire végül valami nyavalya miatt nem tudott elmenni.)

de a főnökömet veszélyeztetett sokkal idősebbként pl egyáltalán nem hívták még elvileg.

és lett nálunk is covidos most bent, a közvetlen kollégáim közt, és nagyon bénán nem mondták el, csak véletlen tudtam meg napokkal később. ezen mondjuk kicsit pont aggódom. (vagyis hát múlt szerdán találkoztunk utoljára, az már azért messze van. csak nekem tegnap reggeltől olyan mintha fel lennék fázva, ami velem nem szokott előfordulni, és a torkomat is érzem kicsit, és köhögök néha (ilyen óránként egyszer), és mileszezzel akkor. de ez csak mérsékelt aggódás, valami van bennem, azt hiszem, de reményeim szerint nem az, mármint nem szokott elvileg ilyen húgyúti izével kezdődni, nem? meg már csomó idő eltelt. (csak családomnál is másfél hét volt az eltérés...)  szóval hátha semmi komoly, és áthalad nyom nélkül és beolthatnak hétfőn, meg ilyenek.)

de hogy van oltás ip-m, hát azért az jó. (asszem.)

valahogy itt ül a mellkasomon

mondta anyám is, meg mondta kishugom is, egymástól függetlenül, hogy mostmár megnyugodtak, már minden rendben lesz, apám csodásan elvan mostmár, hogy megjött az oxigén, eszik, alszik, fürdik, borotválkozott is, reggeli kávézott is...

de én nem tudok megnyugodni, egyszerűen nem tudom ezt érezni.

az eszem látja, hogy apám, sőt, az egész család (valószínűleg) megúszta és (reméljük) mostmár egyenes út a lábadozás, de közben ott a fejemben mellette, hogy sokan x hónap múlva visszakerülnek, hogy újra elkapják, hogy utóhatások és -szövődmények... hogy nem tudni igazából.

és akárhányszor szirénázást hallok, összeugrik a gyomrom.

és akárhányszor olyasmit olvasok (és minden nap olvasok, mert érdekelnek a hírek, infók, a helyzetek - nem mániákusan, csak olyan hétköznapi mértékben szeretek képben lenni), 

hogy mik mennek a kórházban, egészségügyben, szóval a coviddal a gyakorlatban, cikkben-kommentben a saját- vagy hozzátartozói, ismerősi élményekről, 

hát én azt gondolom, hogy az igaz.

még az utolsó, hatásvadász szeretlek_magyarországos írásból, meg fészbukos hozzászólásból is azt hallom ki, hogy ez lényegileg így van, ha tupíroztak-nyálasítottak is rajta, mert egybevág mindennel, amit az ismerősi kör mond, és olyankor szomorú vagyok és ijedt. (a sok "nincs is semmi", felelőtlen meg ostoba meg tagadásban élő pedig engem is megrémít és elkeserít, számomra amúgy is mindig félelmetes az emberi butasággal szembesülni...)

nem halálra rémült vagy pánikoló, de ott ül ez az érzés a mellkasomon most is. a baj, a helyzet, a megrendültség, valahol ott vannak mind a háttérben a fejemben, miközben a feladataimat próbálom csinálni. és nem tudom, mikor sikerül integrálnom, feldolgoznom, egyelőre csak úgy ezzel élek, mintha nem lenne, miközben érzem, hogy van..

arról, mi történik

szerencsétlen apám mára lett annyira jól, hogy felhívta a (legjobb és egyetlen) barátját,

erre mondták neki, hogy közben ő is covidos lett, őt is kórházba kellett vinni, 

csak ő tegnap meg is halt.

hazaengedték

apámat, tegnapelőtt este. (ezt a bejegyzést egy napja írom.)

sok infót nem sikerült összeszedni, mert ő még alig tud beszélni, olyan hamar kifullad. már a wc-re kimenni is komoly megpróbáltatás, az ágy szélén üldögélni se tud, fekszik oldalra támasztva kb... 

oxigént meg csak valamikor mára lehetett intézni. 

jahh, eredetileg még egy nappal későbbre adtak volna, persze, addig fulladjon meg nyugodtan, thanks a lot. na, ezért is lett volna jó, ha a kórház tartja magàt ahhoz, amit anyámnak a telefonba mondtak - hogy előzetes jelzés és egyeztetés nélkül semmiképp nem adják ki. 

hát, nem így tettek, csak szólt apám, hogy induljanak el érte, itt a kezében a zárója, stb.

a pikáns az volt, hogy apám ezt egyszer már eljátszotta - mármint, hogy mondta, hogy mégse vigyük a csomagot, mert ma őt hazaszállìtják, aztán kiderült (kitartó telefonálgatásra), hogy dehogyis. (ott kaptunk némi agyf.szt, mivel előző nap még arról értesìtettek, hogy borzasztóak az eredményei... hogy akarhatják azokkal hazaadni?!)

aztán ez így ment napról napra... apám mondogatta, hogy hazaviszik/ hazaengedik, induljanak érte, a kórház meg, hogy szó se volt ilyenről... 

még előző nap is az volt a hivatalos tájékoztatás, hogy átviszik Törökbálintra a tüdőkórházba, mert már negatív, de a gyulladás ugyanúgy megvan...

úgyhogy volt némi kétség, amolyan hisszük, ha látjuk, de azért elindultak érte, és tádáámm - most otthon lábadozhat a saját ágyában.

állítólag brutálisan néz ki és nagyon beteg és traumatizált.

annyit már mondott, hogy a covid olyan hely, ahol hatan kívántak egymásnak jóéjt, de csak hárman keltek fel reggel...

lefogyott. szürke. megrendìtő làtni.

én csak telefonon beszéltem vele, egy perc volt kb, az is megrendítő.

de - amit nem győzünk az eszünkbe vésni - ez még most a szerencsés eset kategória.