fun-fun

amúgy az esküvőzés előtt hasonlóan zajlott, mint bármelyik gyerekezős nap, csak nagyon szigorú tempóban, hogy alvás után tudjunk hamar indulni. (meg egyáltalán bele tudjuk paszírozni az alvást - szerettük volna hamarabb elhozni, de nem sikerült, úgyhogy ment a sakkozás - hálisten sikerrel.)
az gyermek csupán a délutáni alvásból kelve kezdett hangolódni, azt álmodta, hogy ott vagyunk (a... hol is? még tök üres szó volt neki az esküvő), és minden szép és van sok muffin, egyemmeg.
még sose volt, és élvezte, és nem örült ugyan, hogy ő nem szórhat virágot, csak a koszorúslányok, se, hogy vacsi előtt haza kell menni, de nagyon hamar el lehetett vele fogadtatni minden helyzetet...
meg hát lenyűgöző, ahogy olyanok hagyják el a pici száját spontán, hogy (miután nem tudtuk mi sem, mit kapott a bácsi) reméli, olyat, aminek örül,
meg hazaúton hogy azt kívánja (az ifjú párnak), csináljanak csupa szép képet, érezzék jól magukat ott, ahova majd mennek,
meg még ilyesmi cukiságok...
és hogy a fotózkodásnál megmondta ám a menyasszonynak (a semmiből), hogy szerinte ő itt a legszebb. (aww?)

egyébként a pasi gyerekkori barátjáékat ünnepeltük, akikkel tavaly nyáron már bandáztam én is egy mininyaralósat, cukik,
bár az az érzésem, a csajjal nem találjuk a közös hangot/témát, hiába kifejezetten érdekes személyiség nekem.
de kedvesek,
mindenki kedves volt, sokakat ismertem már ìgy vagy úgy futólag, közelinek is számítottunk,
szóval jól elvoltam, annak ellenére, hogy egy rég összeszokott társaságba csöppentem és amúgy is borzalmatosak a szosöl szkilljeim.

pl összebariztam az arával, akinek majd ősszel megyünk az esküvőjére (és még sose láttam), meg egy fogalmamsevolt, kicsodával, aki állítólag külön odament a pasihoz közölni, hogy tündér vagyok, meg volt, aki csak úgy megölelgetett, hogy sokkal többet kéne találkoznunk - és ezek nők voltak! régen minden társasági helyzetben a férfiakkal lógtam, velük akkor annyival könnyebb volt megtalálnom a hangot - most vagy megfonnyadtam, vagy megkomolyodtam, de valami más. de hogy a lényeg, hogy lehet, hogy én alapjaiban  tényleg egy kedves, többnyire szimpatikus ember vagyok,
a melóban is annyiszor kiemelik a mosolyom, jószándékom, cukiságom, meg rengetegen örülnek meg nekem úgymond,
hát lehet, hogy ez mégiscsak rólam szokott szólni, vagy hát értitek-e.
(ezt most azért emelem ki, mert a fürtös-dolog óta még hangsúlyosabb az 'én és az emberek' topik, a durva szociális szorongásom, a terapiban is fejtegetjük erősen.)

táncoltunk is sokat, a pasival is (legösszehangoltabban evör), meg én bizonyos alkoholmennyiség után magamban is, simán,
de vacsizni nem igazán sikerült (akkor épp vittük haza a gyereket meg hoztuk el anyóséktól a cuccokat),
ebből kifolyólag én nem kellett sokat igyak, hogy lépést tartsak a násznéppel,
viszont... jó volt, na.

és a szertartás, meg minden úgy volt lazára és viccesre véve, hogy közben végig megőrizte az eleganciáját is, szívből jövő nevetésekkel, hiteles bekiabálásokkal, egyedi, teljesen személyes, párra szabott szövegekkel,  ... még a köszönőajándék is qjó... le a kalappal az előtt, aki a kedves részleteket kitalálta, meg hogy létezik ez a szuper baráti körük.

legjobb eski élményem döntetlenben egy tavalyival, asszem! (legyenek az ősziek is ilyenek! ja, mert akkor még lesz kettő, szintén pasioldali...)


és a vasánapot végig tudtuk dögleni, csak addig átvéve a pizsit, míg bevásároltunk - jajj, az is (minden másnapos szenvedése mellett is) olyan jó volt!



és ezt már reggel meg akartam írni, csak továbbra is halál bent a meló.