mehh

tegnap este megint pszi. ahogy fogalmazott: fájdalmas rész jött, mesélni kellett a családi előzményekről...
na, engem nem hatott meg különösebben, (rutin, meg mostanában amúgy se hat meg,) kábé csak az zavart, hogy kuszák az emlékek, érzelmi töltet nélkül szedegettem össze, mi is volt, hogyan, ...
hát ez volt, ez van, ez lett, koncentrálni úgyis a jelen problémáira fogunk.

aha.


merthogy utána!
megérkezett az összes részlet, kimaradt fontos akármi, csupa-csupa fájdalmas emlék, megalázottságról, szégyenről, magányról, mindenről, csak sorjáztak
és rámzúdultak cunamiként, feltartóztathatatlanul.

rohadtul nem kaptam levegőt se, úgy szorított a belsőm, mint ahogy nem is gondoltam, hogy tud,

órákig kellett kényszeresen nyomogatnom a telefonom (internet, te drága), hogy valahogy megállítsam, ha leállítani nem is sikerült, és egyáltalán el tudjak aludni, legalább kis időre, hiszen ma munka.

semmi köszönet nem lett abban sem, rémálmok, megébredések, hagymázas delírium, míg kelni nem kellett.
azóta meg folyton ügyelnem kell, el ne sírjam magam, felülírhatatlan spontán rosszérzésözön, minden porcikámban érzek valami végtelen szomorúságot és megfeszültséget.



mint akit agyonvertek, úgy vagyok.
mehh.