meg még gyerek

illetve így beszélgetve tudta meg ő, hogy a papa már felment az égbe, és aki meghal, azt mi már nem látjuk többet, de ő látja onnan, hogy megemlékezünk róla és viszünk neki virágot a temetőbe és örül neki.

ezt sikerült ketten az apjával összehoznunk hirtelen. mert ugyan előre megfontolt szándékkal vittük ki a temetőbe gyertyát gyújtani, beszéltünk is róla előzetesen, vajh anyja hogy állhat ehhez, mi legyen majd a mondóka,

mégis, amikor a kocsiban kiderült, hogy semmit se tud semmiről, de akar tudni, hirtelen bennszorult a szó.

néztük kérdőn a pasit, mire is feltettem a kérdést (áthidalásul): te mondod a választ, vagy én,

és a pasi hálás szemmel rávágta, hogy kezdjem én, mert ő most nagyon vezet (haha),

úgyhogy tőlem hallotta, mi a temető, meg kik vannak ott, meg miért megyünk.

(és annyira gyorsan történt, meg annyira váratlanul ért az, hogy én mondom, hogy full kiesett, mit sikerült, képzeljétek. csak reméltem, hogy jót.)

utána már mindig egymást kiegészítve mondtuk, mi hogy merre meddig, de huhh.

(később még a mamánál is, ahogy elmeséltük, hogy voltunk a temetőben, kedvesen kiintegetett az ablakon az ég felé a papának, szóval szerintem összehoztuk a lényeget.)

meg az is van, hogy már jó ideje mondogatta, hogy szeretne eljönni hozzánk. (amit részben személyes érdemnek éreztünk azért, vagy hát, pozitív visszacsatolásnak, értitek...) és mi mindig mondtuk, hogy majd persze hogy eljöhet, csak előbb még kész kell legyen a lakás.

és most eljöhetett, a színház után kb két órára, és halál boldog volt (de tényleg, el nem hinnétek, mennyire),
és végig rengeteget beszélt arról, hogy majd ő szeretne ittaludni, és akkor majd az itt neki fenntartott plüss fülessel szeretne aludni, meg stb, stb...
(ja, mert végül nem vettünk még semmit, de három plüss meg pár játék azért várta a saját készletemből, el is szöszöltünk vele, ahogy kell.)

utána kérdeztem az apját, ő szugerálta-e bele ennyire ezt az ittalvás dolgot, de azt mondja, nem, 

szóval ez ilyen furi most (pláne, hogy ugyan hova tennénk, nincs is hely még egy ágynak egyelőre), éljenek a kihívások.

de hogy így nagyon kíváncsi ránk, kb mindig, ha mondjuk, hogy ú, ide vagy oda menjünk majd el, hozzákérdezi a biztonság kedvéért, hogy "én is jöhetek?", vagy mondja, hogy "én is szeretnék veletek menni". (mondjuk mi úgy értjük eleve, csak mivel nem célzottan neki mondjuk, nem egyértelmű, gondolom.)

és végre eljutottunk oda, hogy már nem csak nagy dolgokat csinálunk együtt, halleluja.
most még minden élmény neki,
(és nekünk vele, bizony,)
egy bolt, pékség, cukrászda, ..., minden.
legjobb rész, asszem.

és nálunk (egyelőre) még nincs kiabálás, rosszalkodás, akaratoskodás,
ha van is olyan, hogy "de én szeretnééééém" vagy "de én most szeretnééém", meg tudjuk beszélni, nem lesz belőle nagyjelenet hálisten.

(nyár elején, mikor nem akart naptejezni, még mondhattam neki, hogy nézd, milyen szép fényes, hercegnős-csillogós lesz tőle a bőröm, bekenünk majd téged is, hogy neked is olyan legyen, és meg volt oldva,
most már azért sokkal komplexebb megoldást kíván egy-egy helyzet... örök tanulás ez a gyerekezés, el se tudom képzelni, milyen lehet ezt null huszonnégyben, woww.)


amúgy elkezdett rajzolni, eddig 3 művet ajándékozott az apjának. ebből egyet kitettünk a hűtőre, kettőt meg csak úgy a polcra támasztottunk... és hát, ahhoz képest, hogy kicsi meg nem érti a világot, azt bizony egyből szóvá tette, hogy á, látja, itt az egyik rajza, na de és a többi hol van? (nagy franc már most, ezt is bezzeg hogy számon tartja.)

(note to myself: egy virág, egy tűzijáték, meg egy nagy lila paca, amibe be vannak zárva a gonoszok, akik szintén színes pacák - ezt nem tudom, jó-e, hogy rajzolta, na de ez van.)



és hát egyfelől öröm meg sikerélmények,
másfelől egy örök bizonytalanság, hogy ez így jó-e, jól csinálom-e, szabad-e ezt vagy azt mondanom neki, szabad-e presszionálni az apját, hogy a gyerek egészséges fejlődéséhez kell, hogy vigyük magunkkal mindenhova, beszéljünk vele mindenről, ami felmerül, ne csak nagy dolgokat csináljunk, ne tervezzük túl az alkalmakat, ne nagyon vigyük a mekibe, ne menjen folyton a tv, ne kapcsolja be neki, mikor nem tud elaludni, ...

én nyomattam a temető dolgot is, hogy a gyerek ne járjon úgy, mint anno egy gimis osztálytársam, aki akkor volt először temetésen, mert a szülei óvni akarták a témától, és konkrétan sokkot kapott...
nagyon fontosnak tartom ezeket, és érvelek, ha kell, meg kb folyamatosan szemléletformálok a pasinál és bátorítom is.
meg bedobok ilyen ötleteket, hogy mi lenne, ha a gyereknek már most lenne saját kéztörlő törcsije nálunk, ha melegszendvicset csinálnánk, amikor átjön (azt csináltunk), és kezdje el átgondolni, milyen karácsonyi hagyományokat szeretne, én is utánaolvasok, aztán beszéljük át,
meg hogy mi lenne, ha a virágot, amit a lyány nekem szedett, felajánlanám a mamának szülinapi csokornak, amellett persze, hogy én továbbra is nagyon örülök neki, hogy kaptam, és kiegészítenénk még pár szállal... (na, abból is volt hatalmas öröm hálisten),

szóval nyomatom az ilyen gondoskodós, érzelemközpontú vagy mittomén milyen vonalat, fene tudja, miért, kiegészítve a pasi gondolatmeneteit.
de hogy vajon ez így jó-e?

és vajon jól olvasom-e a gyereket, tényleg jó-e, tetszik-e neki adott dolog, vagy csak azért élvezi, mert érzi, hogy azt várjuk tőle? ki tesz boldoggá kit egy-egy ilyen akcióval?
(nagyon fontos neki, hogy mind szeressük, az biztos, csak ez ugye nem sül majd el visszafele? ugye nem az lesz, hogy hamis visszajelzésekre építkezem?)
(és ugye ezzel a végtelen szeretéssel és figyelemmel nem csinálunk belőle nárcisztikust?

jó, mondjuk az vicces volt, hogy a boltban apja mondta, választhat egy túrórudit, aztán választottunk mi is, és a gyerek tökre megelepődött... persze mondtuk neki, hogy kényeztetés nem csak a gyerekeknek jár ám, mi is szoktunk egymásnak is, meg magunknak is ilyet venni... de ajj, igazán meglepte...)


szeretni szeretem mindkettőt, apát is, lányát is... de hogy jól-e, azt is csak remélni tudom.