ez elszaladt

máris itt a júni13, aka a legközelebbi munkanap.
megkockàztatom, hogy fáradtabb vagyok, mint a szabi előtt, de legalábbis ugyanannyira. persze már tudom, hogy ezt a hetet is ki kellett volna vennem, persze mostmár mindegy.

a nyaralás, az csodás lehetett volna, egy csomó szempont szerint jó is volt, főleg a második fele,
csak hát már az odaúton veszekedtünk, aztán én bőgtem egy csomót (a legváltozatosabb helyeken), a pasi full részvétlen lett, sok csúnya dolog hangzott el, majd kétszer is szakított velem (a helyzetet megoldandó), egyszer egy várban, egyszer meg a kocsiban, mikor épp mentünk a termálba,
és hát ez így mind-mind iszonyatos volt, kicsinált fizikailag is, lelkileg is,
és az hagyján, hogy mit tesz az ember az isten háta mögött, a várvavárt nyaraláson egy szakítós-kríziselős helyzetben,
de hogy ha rendeződik is valahogy, bárhogy, az a nagyon várt idillke meg nászutashangulat (meg bizalom, meg érzelmi biztonság, közelség, összhang, ..., ...), az oda.

szóval utána hiába volt már minden, nyilván nem lehetett olyan,
és azóta se, semmi se, nekem semmiképp.

ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy lelkileg eléggé (és a pasi szerint indokolatlanul) nyomorultul vagyok (mert kibékültünk, megbeszéltük, megtesz mindent, ne rontsam már el), bizonytalan is (nagyon), és durvàn szanaszét hasogatom a valóságot meg elidegenedek, miközben erőltetem a "visszacsinálást", ha már szentabéke.
(és időszakosan megy is, és lehetne ugyanolyan, csak közbe-közbeszúrva meg olyanok is vannak, hogy az egészet üres színjátéknak, hazugságnak érzem, mondván, semmi se oldódott meg, ugyanúgy nem érti, ugyanúgy meg fog ismétlődni, majd megint magamra hagy, szétkapcsolódik, leszarja az érzelmi igényeimet, stbstb. szóval ez a két véglet így libikókázik bennem.)

most ez úgy nemolyanjó.


közben az albim már felmondva, szóval pláne viccesek ezek az érzések.

#kárezértanyaralásért
#lehetettvolnaolyanmintősszel