"helyreigazítás"

kellemes kezdet után jó kis szomi-nyaffkodós poszt lett az előző, upika. úgyhogy folytatásként elbüszkélkedem inkább, hogy amúgy kellek én a pasi családjába...

sógornőmet csak szóban köszöntöttük a szülinapján, aztán a nagy gyerekezős-izgulásban élőben már eszembe se jutott, ő hozta fel, hogy milyen cukit küldtem. (ajj.) kérdeztem, volt-e ünneplés, mert fészen láttam, kapott a férjétől virágot - mondta, hogy á, nem, náluk az nem szokás, ők ilyenből nem csinálnak ügyet...

mondtam, hogy hát, én pl csinálnék, csak a pasi se annyira olyan,
(még, de a fontosságát igyekszem megértetni vele,)

gondolatban viszont végigfutott, hogy naná, hogy sógornőm is csinálna, ha lehetne, tutifix...
anyjának is szervezett legutóbb meglepiköszöntést (aki hajtogatta is, hogy minek, nem kellett volna, pénzkidobás, stb-stb),
meg a kis dolgoktól is mindig full meghatódik,
nem részletezem most, de egy csomó apróság is erre utalt még, ahogy beszél ilyesmikről, ahogy reagál, stbstb,

szóval inkább beáldoztam az egyetlen kettesben tölthető délutánunkat a héten, és mintegy mellesleg ràkérdeztem a gyanútlan pasinál, mit szólna, ha (romcsizás helyett, brühühü) vinnénk egy tortát sógornőmnek, mert mégiscsak, na.


vittünk.
örült nagyon.
(pedig összességében annyira nem tudok vele-velük mit kezdeni, számomra olyan... furák.)


szóval ilyen jófej is tudok lenni, mondtam már?
(mondtam.)