sunshine, baby

most így iszonyatos tempóban világos lett reggel, aztán este is, aztán madárcsicsergős, aztán meleg,
majd úgy egy hét alatt a semmiből kizöldült-hajtott-virágzott a minden.
woww.


én pedig semmi mást nem érzek, mint hogy kinn akarok lenni.

hogy minden várhat, tényleg.
és vár is, mert megyek egyfolytában...


hétfőn lett szekrény, pakolás, meg kézenfogva környékenséta, meg romi fagyizás is.

kedden limonádé fürtössel, sütizés újcsajjal.

szerda-csüt a vágyódásé volt, csak munka után tudtam sétálni egy-egyet, de azt mint a kisangyal, meg lett újkocsi, csavarogtunk vele, a naplementébe meg vissza, meg mutogatni pasitesójának.

pénteken újcsaj ugrasztott ki az ágyból spontán találkozni, aztán azon kaptam magam, hogy a pasihoz tartok bandázni a munkahelyére, a világ másik felére, meg megkóstolni, amit főztek, meg hazafele is alternatív útvonalakon mászkálva, mert csak.

szombaton a környéken csavarogtunk, olyan új dimenziókat fedeztünk fel nagyonközel, hogy el se hisszük - egy ponton az ölében feküdtem egy padon, felettem ő, a nappali hold, a hatalmas ég, és a napszemüvegében is ugyanez a tükröződő végtelen kékség, meg a tágas-végeláthatatlan nagyonzöld füves tér, a távoli horizont, ahol összeértek, és ha lejjebb nézett, akkor a mosolyommal én.

vasárnap pedig random elautóztunk egy lápos tanösvényhez, láttunk nagy zöld igazigyíkot, hallgattunk békakolóniákat, éreztük a vízszagot a levegőben, meg a gyöngyvirágnyílást, meg mászkáltunk kidőlt fán, meg csapkodtunk szúnyogot. aztán még elugrottunk anyámékhoz is családozni, hamár közel voltunk, tök váratlanul.




szerintem megtettük, amit meg lehetett, ahhoz képest, hogy közben visszatérő hullámokban nyírtuk egymást, és elkeserìtően elbeszéltünk egymás mellett csomószor, és nem is értjük, hogy jutunk mindig újra dűlőre, meg ezmiez.

#hülyefejek
#élmények
#mivan