ilyen izé

meg kéne már tanulnom rendes cìmeket adni a posztoknak... na mindegy.
tegnap leautóztunk a családomhoz megünnepelni engem. volt virág, meg közös ebéd, elsétáltunk meghallgatni az unokaöcsém szívhangját, meg a mamához a temetőbe.
aztán elautóztunk megnézni majdnemhugomék vadiúj házát, merthogy vettek egy házat. na meg azt a kispocakot is.
aztán még vacsiztunk, hazaautóztunk, itthon meg kihasználtuk az utolsó korlátlannetes órákat és marhaságokat nézegettünk. a rémes nyuszijelmezek válogatáson könnyesre röhögtük magunkat.

ma meg egyedül vagyok, és nem csinálok az égegyadta világon semmit.
és borzalmasan érzem magam.
fene se érti.

arra tippelek, hogy ez előfordul.
talán a tegnap miatt... a család-dolog, tudjátok. meg, hogy babát várnak... elköteleződések, felnőtt élet... én meg egyetemista lànyokkal bérelek szobát, és lövésem sincs, mit kezdjek az életemmel.

nemrég persze elsoroltam a pasinak, mi mindent akarok csinálni, éneklés, nyelvtanulás, sport, főzés, varrótanfolyam, volt ott minden, mint a búcsúban...
azt se tudom, hol kezdjem.

ehhez képest ma egy teljes napot töltöttem indokolatlan tétlenségben, kavarog a sok homályos mindenféle, miközben bénultan ténfergek.

és rossz.
az jó, hogy ennyire ilyet már rég éreztem, az nem, hogy megint. fujj. céltalanság, tehetetlenség... nem tudom, nem látom. lövésem sincs, merre induljak, meg hogy. és ez.


lesz ez valaha jobb?
vagy már mindegy, már vége, már elkéstem? lesz még belőlem valaha valaki?

megtalálom-e valaha magam, a nekem jó utat, vagy...