például

itt a mai nap, ami abból áll, hogy legalább tíz órája nyomogatom a telefonomat, és kb csak enni meg pisilni nézek-állok fel
(jó, nettó fél órát aktívkodtam is),

és tudom, hogy ez nem jó,
de két percnél tovább nem bírok itt ülni csak úgy magamban, nemolvasva/írva.

és pölö akár rá is írhatnék másokra, de ez egész idáig eszembe se jutott.

komolyan.

senkivel se jutott eszembe kommunikálni, holott.



holott semmi egyebet nem csinálok, mint elviselem valahogy az ittlétet, figyelemeltereléssel.

na, ez.
hogy mintha mások, a chatelhető/hívható mások konkrétan nem is léteznének.

mindez úgy, hogy a pasi pölö hívott délután, hogy mizu, nagyon hallgatok...
és akkor rácsodálkoztam, hogy jé, tényleg, pedig akár rá is írhattam volna /fel is hívhattam volna ..

de hát valahogy ez, a kapcsolódás (megkísérlése) fel se merült bennem, mint opció. pedig igény az lett volna rá.

csak egyszerűen nem is jutott eszembe, hogy van a pasi. (na, erre varrjatok gombot.) amikor meg mégis, akkor meg az nem, hogy rá merhetek ám írni, lenne értelme, hiszen szeret, a kedvese vagyok, számol velem, érdeklem, igénye is van rám, ..., ...

végtére is nagyon kínlódok itt egyedül, bezárva.

semmi értelmeset se tudok kezdeni magammal. a tízből kb 8 órája már csak kényszernetezek és a végét várom, agyhalottan. én csinálom így, pedig tudom, hogy nem szabad... de akkor miért?


na ez.