a negyedik hét

igazi katasztrófa eddig.
teljesen ki vagyok fordulva magamból.
órákat bőgök a pasi miatt per nap. (mostmár egyáltalán nem indokolatlanul.)

mert ő is kifordult magából, rideg, fölényeskedő, elutasító. (de nem szakítottunk, csak távolságot tart, mintha így akarnà megszerezni a kontrollt, csak én ezt nem értem, minek kell.)

az élet egy nagy szar.
amúgy nem az, csak hát most annak tudom csak érezni. és kilátástalannak. és reménytelennek is.
és meg akarok halni. (amúgy nyilván ezt sem.)


arra viszont jó, hogy
1) megtapasztaljam, hogy még így is ellent tudok állni a nonstop sürgető "gyújts rá" parancsnak
(igen, elsődleges kapaszkodó stressz-, pláne krízishelyzetben, és nem találtam helyette még másikat, kell majd keresni),

és
2) végre valódi semmittevős pihenéssel töltsem a szabadnapjaimat. (agyhalott, szakításkor szokásos zombizós àgyon fetrengés van főleg, de végülis használ.)

szomorú vagyok.
tehetetlen.
dühös.

majd elmúlik, nemigaz?


(jajaja, tudom, hogy nem vagyok normális. hogy ő sem. hogy kár értem... egyszer hátha eleget változom, hogy máshogyan legyen...

de addig ez.)



#miért
#igazságtalanságokba'kicsimmel

#szeretetmegvonás