hello hétfő

másnak sulikezdés, nekem szabadnap, annyira, hogy konkrétan full egyedül is leszek szerda reggelig.

a lányok kaptak egy szabad hetet az élettől az egyetemig.
újcsaj sajna hirtelen mégse dolgozik, aminek nem örülünk, mert először jól belelkesítették, hogy megoldják, csak maradjon, aztán mikor beleélte magát, mégis megköszönték szépen.
cuki meg értesített otthonotthonról, hogy kibékültek a pasijával, és biztos, hogy vírusunk volt, mert egyből el is kapta az is. (én spec tudtam, hogy kibékülnek, mert már kirajzolódott, mint dinamika, sajnàltam is szegényemet, hiszen ő nem tudta, és napokig sírt.) ő viszont, gondolom a nagy szressztől lenyomott immunrendszere miatt, benyalt valami mást, marad a szüleinél.

szóval múlt héten még itt tobzódtunk négyesben, most viszont, hogy mienk lenne az albi, a pasi is betáblàzódott, utána készre szerelik a fürdőszobáját, úgyhogy már nem lesz nálunkromcsizás.

valahol nem is baj, mert engem nagyon kínoznak a kétségeim, minden kis szarra ugrok, nehéz így együttlenni.

a szombat estét nagyon vártam, jön át, kettesben, etc... mire megvacsiztunk, be is jelentette, hogy inkább hazamegy aludni, mert gondolkodnia kell azon, amiket hirtelenjében rázúdítottam. (mert én randinak gondoltam, ő meg nem, vagy nem úgy, és ez bedöntötte bennem a dominósort.) (nem veszekedtünk, csak szar lelkizés volt.)

reggel jött megint. hadd ne mondjam, marhára csalódás volt az is, hogy a nagy gondolkodásból mit sikerült kihozni, megint átduzzogtam-monologizáltam neki a nap nagyját, hogy nem érti, nem látja, mért nem, stb.

közben jöttünk-mentünk, munkahelye, anyukája, boltok, a lakása... na, akkor már veszekedtünk is párat. ott kezdett normalizálódni a dolog, mikor nekiálltunk főzni, utána kattant vissza ő is, én is a szeretésibe.

nehéz ez így, pont a finishben a legelfoglalabb és legtürelmetlenebb. (meg én se bírom már.)


és a legjobb, hogy miután tegnap nagy hévvel magyaráztam: ne azt nézze már folyton, mije nincs, ami másoknak viszont van, mert az elrontja a jelenét, igenis van választása, vagyis hát lenne,

ma rákattintottam fészen reggel 2 csajra, akikkel anno a suliban majdnem barik lettünk, csak én rászorongtam és világgá bujdostam,
és hát ők azt az életet élik, amit nekem is kéne, ami lehettem volna az eszem, humorom, stílusom, személyiségem miatt, ha nincs a betegség,

és akkor azóta agyonverve bóklászok a nagyon várt szabadnapomban.

remek.
(de, legalább most még biztosabb vagyok benne, hogy jól gondoltam, és nem csak baromságokat hordok össze a pasinak mély átéléssel...

nem mintha az számítana, hogy igazam van, de azért valahol ad egy lendületet, hogy de.
csak hát a pasi - ezekszerint - be van ragadva ebbe a nyomorúságos életérzésbe, amitől mindkettőnknek rossz, és az istennek se tudom kirángatni belőle, se rávenni, hogy magától kimásszon. mehh.)