hát férjhez adtuk

egyszerre volt hihetetlenül felemelő és kínzóan kétségbeejtő élmény.

millió rétegnyi ambivalencia.


ami maradt, az elveszettség és üresség, félelmek, kielégületlen vágyak, büszkeséggel, meghatottsággal meg örömmel vegyítve... nem, hazudok, vagy csak lusta vagyok számba venni... mert ennél sokkal többminden maradt.

egy egész palettányi.

élő szövetbe csomagolt érzelemgomolyag vagyok, ahogy általában - ez a definíció ír le legjobban, erre jöttem rá, tán sokadszor.

tele vagyok ezzel a nagy "ürességgel", első blikkre, és magányosnak érzem magam az érzéseimmel. nem tudok, nem merek ma semmibe belefogni, elfáradtam, ez még bőven a feldolgozás ideje - a lelkem is, a májam is dolgozik ezerrel.
(a világ összes pálinkáját megittuk.)

rettenet fáj a lábam.
(mert ugye reggelig táncoltunk.)

a szivem is sajog és random úgy sírnék - és bár a pasi ott volt és helytállt, nem érzem, hogy megoszthatnám vele a lelkem posztrezdüléseit, pedig pont hogy erre vágynék legjobban.

hisz amúgy is hajlamos az érzelmi megerősítés-igényre sértett elutasítással, dacos távolítással reagálni, ami minden, csak nem a megnyugtató megoldás. akkor hogy is várhatnám tőle, hogy az ő hidegen racionális fejével túllásson az ételek, a vőfély, a zene és hasonló megfogható dolgok elemezgetésén, és megértse, mi zajlik bennem... (vagy legalább meg akarja, elfogadja.)
hogy milyen magányosnak, kinnrekedtnek, oda nem tartozónak éltem meg magam, aki nem találja az utat a családjához, aki egyszerre vágyja és löki el a közelségüket, akarna csakvendég és házigazda is lenni.
aki beragadt két világ közé, és hirtelen fogalma sincs semmiről se, pláne nem találja a helyét, jogát, szerepét, és nem ad, pedig adna.

és aki most marhára szomorú ettől, meg hogy nincs, aki megértően megvigasztalja.

szépen bántunk egymással mind és örültünk együtt az ifjú párral, ahogy az ember örül a legközelebbiek boldogságának.
mégis... vagy hát mégsem...

és igen, ez önzőség, mert nem tárgyilagosan írok, hanem csak magamról.
mert hát a pasi is mindenben partner volt, udvarias, kedves, szinte végig előzékeny (egy összeveszés belefér), segítőkészen pakolgatta a nagymamámat, igyekezett eleget táncolni és kulturáltan lerészegedni, szorongatta a kezemet és kiment a blézeremért az esőbe és mittudomén,
szóval mindenben, csak ebben nem. megértést, azt nem várhatok tőle sem.

mintha a lelkem az magánügy lenne.

a saját érzéseit mindenki tartsa meg magának? hát, én annyira most nem viselem jól az enyémeket.

persze elleszek velük és megoldom és feloldom és blablabla, csak jólesik legalább leírni, hogy felkavaródtam, és hogy mennyire.


és hogy pont, mert esküvő, bizony nagyon hiányolom most a pasi oldaláról ezt a fajta megértő, elfogadó, szeretetteljes lelki támogatást, figyelmet, törődést, akkor is, ha tudom, hogy feleslegesen.