emberek

épp ezt a bejegyzést írtam a múlthétről, mielőtt beütött a krach.

szerdán exkoleganővel küldtük meg az estét a törzsben, majd belefutottam a régi arcokba is, örömködtünk egymásnak egy sort.
(a törzs kicsit ilyen elveszett lelkek gyűjtője, van az a megnyugtató érzés, hogy előbb-utóbb mindenki visszanéz úgyis, bárhol járt.)
exkoleganővel szerintem agyból barátkozom, mert számomra is megmagyarázhatatlan módon kicsit az elején mindig idegesít. nehezemre esik ráhangolódni. pedig semmi olyan nincs benne, fene se érti. hiába gondolkozom rajta...
ettől mindig van egy bűntudatos mellékíze a találkáinknak, mintha hazudnék neki, mert bárhogy próbálom, nem érzem zsigerből kölcsönösnek a dolgainkat.
pedig igyekszem mindent megtenni. fura.

csütörtökön egy munkatárssal ültünk be, aki valami érthetetlen ragaszkodással viszonyul hozzám, így egye fene. legalább kiegyenlíthettem a benthagyott számlám és nem kellett hazamennem az üres lakásba, mikor nem esett volna jól.
hát, engem inkább idegesít, mint szórakoztat vagy feltölt, hímnemű létére semmi férfiasság nem szorult bele (nem is úgy közelít, remélem), viszont masszívan tolja rám az önbizalomhiányos megjegyzéseit, rohadt fárasztó, hogy kb mindenre az a reakciója, hogy biztos mert ő fáraszt/untat, neki szól a rosszkedvem. (arra is, mikor csak jólesően, szótlanul élvezek egy refrént.)
legalább erősködött, hogy meghív, az összes pénzét ott is hagyta - nem én kértem... (sőt, rá kellett fizetnem, mert nyilván nem nézte az árakat, de szeretempultos levett belőle, így alig, így jó volt.)
másnap végig üzikkel bombázott, véletlen se tűnt fel, hogy alig akaródzik válaszolgatni. (ezt máskor is szokta.) nem értem, mit vár. figyelnem kell mostmár, mert kiderült, hogy hajlamos megmentő szerepben tetszelegni, és gyanús, hogy engem is kiszúrt hozzá, pedig engem aztán nem kell. dumcsizni kicsit az egy, de hatalmi egyenlőtlenségbe és furi viszonyokba kerülni az másik.

pénteken cuki pörgött ott nekem, hajlamos eltűnni meg rajtam csattintani a rosszkedvét, fáradtságát, hogy néha már rá kell szólni, de most végre megint oké volt a légkör, még az ágyamon is heverésztünk együtt, ritka idilli nevetgélős trip.

este átsétáltam pillához, az mindig végtelen kuckózós csacsogás. előadtam neki egy menstruálós meghalós performanszt, vanilyen. úgy örülök, hogy ő van.

szombaton meg réglátott barátnővel találkoztunk - akivel mindig megbeszéljük, hogy gyakrabban, és mindig max félévente. hátha mostmár nemcsak.
vele beszélgetni olyan alapvetés, soha egy félmondatot se kell magyarázni, egyszerűen az az érzés, hogy mindent úgy ért, ahogy szánom. és azt mondja, viszont.
ez az összhang, egyhullámhossz-élmény megfizethetetlen. imádom.

vasárnap még hugaimmal bandáztam volna, no de ahogy vártam, hiába miattuk lett akkor, előző nap el is kezdték lemondogatni. mondanám, hogy őket ismerve nem bosszant, de de, ugyanúgy, mindig. családom és egyéb állatfajták, hogy sohase lehet számítani rájuk, vagy hogy értitek. mondjuk annyival könnyebb, hogy inkább beterveztem előre a napot nélkülük, igazam volt, így kell. az lesz fura, ha nem.

hát így, lettek emberek élőben és nagyon jó volt.