nem csak az viselt meg, hogy, hanem még sosem voltam fontos halálhír hozója. itt ez az ember, akit ismertünk, inkább felszínesen, mint sem, de akkor is, egy mondatban, és jönnek és megkérdezik és akkor mondani kell.
és újra meg újra végigpörgetni a hitetlenkedő, megrendült arcokat, a kérdéseikkel, átélni megint és megint, bekönnyezni akaró szemmel és megbicsakló hangon.
hessegetni próbálni a vonásait, az utolsó köszönést, hogy érdeklődni akartam volna, hogyan tellik, de közbejött egy telefon és arra gondoltam, no, majd legközelebb feltétlen.
egy ponton telefonáltam, nem gyárthatnánk-e valami papírt, hogy ne kelljen. gyenge-e vagyok.
még este is volt, akinek, meg rászánni magam, hogy felhívjam apámat is.
nagyobb dózisban kaptam, mint szerettem volna, jó lett volna legalább sírni utána, de nem ment.
most gondoltam végig csak, micsoda mázli, hogy legutóbb pont voltam valahol és nekem is csak utólag mondták.
meg azt is, hogy számomra ő, a tegnapi már mindössze egy halálhír marad, pedig ennél biztos többet érdemelt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése