magyarázat

különben csak azért írtam most ezt így le, mert az ilyen gondolatokkal, ezzel az alapélménnyel teljesen egyedül vagyok.

azt mondják, nem fordulnak el, osszam meg velük nyugodtan, de aztán nem keresnek, nem érnek rá - én meg egyre jobban bezárkózok és nem tudom, hogy vegyem fel újra a fonalat.

kicsit a pasi-ügy felé fordultam, ami egy pontig érthető is volt és szükséges, de már rendeződött és nem találok vissza.

mindenki megy, tolja az életét, én meg nem tudom, mit mondhatnék, velem ugyanis ez van épp. ez a fáradt, bénult üresség. fogalmam sincs, mások hogy csinálják, ők meg nem tudják elmondani, mert nekik csak úgy megy és nem értik, nekem hogyhogy nem. velem csak a pasi van, a munka, az albis csajok, meg a kétségeim, semmi más. de egyik helyen se beszélhetek ilyesmikről.

annyira nyomaszt minden, hogy nem tudok rendesen enni, aludni, amitől folyton fáradt vagyok és egyedül maradtam vele és húz lefelé.

és senkitől se várhatom, hogy megkérdezze, hogy vagyok. ez olyan rossz.
elmondani magamtól meg nem tudom. fura is lenne a semmiből: hé, heló, képzeld, pár hét alatt elszigetelődtem az emberektől, mintha csigaházat húztam volna a fejemre, pedig nincs is, tanácstalanul állok az életem előtt, hiányoznak belőle a mások és semmi izgit nem csinálok, amiről beszélgetni lehetne, mert nem találom a kezdőlépést, se a lendületet hozzá, se a mikor-t, a lelkem meg most kb halott.

a mosolyom most már annyira nem hiteles, hogy a melóban is szóvátették. "mintha valami baj lenne, nem merek a közeledbe jönni, csak ha újra szívből mosolyogsz".. jogos. de ha senkinek nem mondhatom el, mi bánt, milyen kétségek nyomasztanak, csak gyűlik és gyűlik, lassan lenyom minden mást. (már ott tartok, hogy a lelkisegélyt kéne felhívni, hátha azok hivatalból meghallgatnak, és kiadhatom magamból végre, mert már csurig vagyok.)

pár hete megtudtam azt is, hogy a fiúk folyamatosan fúrnak a hátam mögött, a kisfőnök kérdezett rá, kivel vesztem össze, mert hogy van ott egy(-két) rosszakaróm, az tuti, és rendezzem a viszonyt, mert már a főni is érdeklődik, ugyan mi a baj velem, hogy non-stop téma vagyok.
csak épp eddig azt hittem, sájni tündérbogár vagyok és korrekt, szembe mind kedves, így tanácstalanul állok a dolog előtt.
most minden mosolygós csevelynél felötlik: vajon ő az? vajon ő kétszìnűsködik itt?

persze nem mondja egyik sem, hogy baja van, így ki se derül, meg se lehet oldani. de biztos ez is benne van, ez a csalódás, hogy nem tudok már magabiztosan jelentkezni senkinél.

egy-egy félszeg mizu után feladom, ha nem talál különösebb viszonzásra.

így azt érzem, rám az égvilágon senki nem kíváncsi, míg nem szedem össze magam, teszem újra energikussá és érdekessé az életem,
ha bajom van, pedig látszólag semmi okom, akkor előbb oldjam meg.
és értem én, hát ki szereti a panasznapot? senki.
(én mondjuk de, ha van olyan, akivel jó a viszony, az mondhatja, bármikor, ha nem parttalan energiavámpírság, hanem tényleg ez van vele.)

de belefáradtam nagyon ebbe a nagy magányérzésbe is.
hogy senkivel nem tudok "lelkizni", a gyakorlati oldal meg kimerül abban, hogy nem sikerült a süti meg keressek akkor másik munkàt meg sportoljak végre meg költözzek haza, meg és hogy van apám.

apám megvan, köszi. én most annyira megint nem. nevermind.

egyszer tanácsot adnak, aztán többet ne legyen téma. de akkor mi legyen a téma, ha velem csak egyre inkább ez van?

néha úgy érzem, most már örökké egyedül leszek. egyszer anno kiestem egy baráti társaságból és már sose talàlok többé olyanokat, akiket a felszínnél több is érdekelhet belőlem.
ha nem tudok fancy étterembe járni, nem tudok este későig kimaradni, nem program az ivászat, nem tudok egy normális lowbudget indoor programötlettel előállni, mert ha áthívnék valakit, nem jön, át engem nem hívnak, mozira nemigen tellik, a közélet, az irodalom, a kortárs művészet meg pl nem érdekel, mert hát most mit csináljak, na, arról velem nem lehet tartalmasan beszélni (régen érdekelt, de már nem akarom-tudom követni),
szóval ha csak ez van, akkor kb láthatatlanná válok.

az eszemmel tudom, hogy előbb kell valamit csinálni és aztán jön helyre a dolog, de teljesen lebénít "a dolog" és így nem is teszek már semmit a küszködésen kívül,

néha ülök a napon egy kvval, néha egyoldalúan meghallgatok másokat, néha elálmodozom arról, hogy megint keresnek az emberek, vagy visszakérdeznek, hogy és mizu és meg is hallgatják, vagy feldobják, hogy fussunk össze,

de amúgy kb semmi.
tök nagy bénultság van. folytonos kimerültség, elfolyó napok, munka, néha egy film, háztartás és slussz.
egy nap, mire életet lehelek magamba és nekiállok és mire mindennel végzek és a pasival is voltam, kb megint dolgozom és megint azt várom, hogy kipihenhessem magam, és ez így körbe, és nincs vége. tetűlassú vagyok és ez így tervezhetetlennek tűnik, plusz tökre nem tudok kezdeményezni már semmit, megint. kinél, mire, hova, mit.

fél három van, és ma még csak egy tulajos találkozó meg egy pékséges-kvzós kör volt, és cuki azon röhögött, hogy annyira kóma voltam, hogy rendre megbotlottam a saját lábamban. megint hova lett a nap.


most azt várom, hogy ezt így összeszedtem, még ha nem is koherensen, leírtam, és ettől meglátom majd a hogyant.
mert ugye hogy a fenébe lépjek vissza az oldalvonalról a pályára?

erre akarok rájönni, meg kell oldanom, nem maradhat magányos és üres és elfolyós az életem, nem maradhatok üres és folytonfáradt én se.

a nagy kimerültséget kéne-e elmulasztani, vagy eleve a lelki okok húznak le így energiával és lassulok és zárulok be tőle ennyire?