hazajöttem egyből. miután.

van az úgy, hogy az ember lánya váratlanul a törzs felé veszi az irányt az ágya helyett... és a legmagátólértetődőbb (hogy kell ezt írni?! a még mindig bennem élő korrektor most sikít...) módon leül a pulthoz, rámosolyog a környezetére, aztán megiszik egy szokásos valamit. pedig hulla fáradt.

mielőtt eljöttem a melóból, két dolog futott át az agyamon:

- az nem lehet, hogy sose többet nem veszi már fel/adja le a munkatársam azt a bizonyos kulcsot, amit épp bámulok.
(de, lehet, mert ugye meghalt. de basszus, hát nemrég még kérte... hát pont a múlt héten jutott eszembe, szórakozottan utána bámulva, milyen rég volt alkalmam utoljára cseverészni vele, mindig pont akkor lett valami fennforgás, ha jött... hol is hagytuk abba? hogy mi jót fog főzni? valami ilyesmiről mesélt, férfi létére, valami fantáziadús guszta ételről... innen akartam majd fölvenni a fonalat... ezen morfondíroztam. ez csak pár napja volt. tényleg bírtam őt, tényleg. most meg csak úgy nincs. vajon meddig tudom felidézni a hangját? a nézését? a gesztusait? azt a félszeg odébbállást, mikor a dumcsizást félbeszakította a munkám?
jajj, mindig félelmetes a gondolat, hogy nem csak az nem lesz, aki már nincs, de az efajta emlékek is kikopnak lassan... nem is volt ő senki - pedig nagyonis...)

- milyen nehéz olyannal csevegni, aki mindig kérdez. vagyis csevegni nem, csak róla megtudni bármit is direktben. ma mindig ugyanaz a pasi váltott - udvarias, előzékeny, higgadt és érdeklődő... és most esett le, hogy mivel mindig ilyen, kb lófaszkát se tudok róla magamtól.. valahogy mindig rólam vagy az általa felvetett témáról beszélünk. esélyem sincs, mert ő irányít. valahogy nem jutunk odáig, hogy én is kérdezzek, nincs igazán a dinamikában, nem merül fel semmi. vicces.

egyébként olyan fáradt voltam már, hogy a törzsben mintha néha megimbolygott volna alattam a szék... (nem.) aztán ezt lassan felváltotta a becsiccsentős érzet, valahogy sokkal helyénvalóbbnak is tűnt.

szeretempultossal, látásból ismerős sráccal meg random valakivel dumáltunk, faszságokról, albiárakról, vendéglátásról, kapcsolatokról főleg, egy ponton már tudtam, hogy mindegy, teljesen bele tudtam lazulni a 'cikin kontrollvesztett és szorongós vagyok' életérzésbe, amitől furamód... nos, nem volt furamód. 'ahogy esik' alapon cseréltünk eszmét, miközben befutottak az ismerősebbek is.
vagyis amin oly sokszor bepánikoltam régebben (ciki vagyok, hülyeséget mondtam, kezdenek kihagyni a beszélgetésből), azon most nem, bár ugyanúgy megtörtént. és kiderült, hogy pont nem számít, ez egy normál beszélgetés menete: néha kimaradsz, aztán visszacsöppensz, whatever...
a végén feldobtam egy rumot, amire meghívtak, de ez csak itthon esett le. rögtön kettőt is láttam az àrnyékomból - majd rájöttem, hogy a megvilágítás miatt tényleg kettő van. meg is nyugodtam.
végignéztem, ahogy egy srác felszed egy bájos ismerőse csajt... de hogy úgy szerintem komoly érdeklődésből... édesem. (vagy az már nem felszed, hanem összemelegszik?) a csaj benne van, ahogy láttam...

meg úgy kb három, három és fél óra után egyszerre csak eszembe jutott, hogy ráírok a pasira, hogy. (akkor még tudtam, hogy mit és volt értelme.) előkaptam a telefonom és ott várt az üzenet tőle, amit pontosan akkor írt.
wtf. ez így mi. hogy nagyon erősen eszembe kerül hirtelen és kiderül, hogy pont kölcsönös.
ez olyan 'az ösztönök kis ribancok' szitu. ajh, nem sok jót ígér, ha ennyire rárezgek valakire.
(már harmadszor járok így most, szóval...)

elfáradtam. kitartottam.

mindenki cuki volt, mindenkit szeretek.

ájulás.