felavattam

na, tegnap fél nyolcra már a város másik felén voltam. (időben elkészültem. én. és odaértem. én. időben. reggel. büszkeség.) hátizsákkal és tornacipőben. (hajszálon múlt, hogy nem szandálban... mázli.)

nemsoká megkaptam az elmaradt reggeli kvmat, és mire észbekaptam, már a Holdvilág-árok patakján mászkáltam át meg át, az erdő közepén, mohás sziklák közt. (úristen, mennyire szép volt, és igazi és és...)

utoljára gimiben kirándultam igazán. (azóta kényes városi nyuszi lettem...) télen, mikor a pasi felvitt Dobogókőre, furcsa volt - mintha a múlt sose lett volna. mutogatta a táblát, túraútvonalak, jelzések, majd mehetnénk, majd ez meg az... míg én idegenkedve pislogtam: de hát erdő, de hát eltévedünk, ez nem az én terepem, én ehhez kicsi vagyok, mit is gondol... miközben legbelül azért nyilván nagyon szerettem volna.
úgy örültem Normafának is, mint gyerek a cukorkaboltban: fák, természet, utak... és ugyanúgy nem tudtam volna választani az utak közül - honnan tudjam, merre? ő honnan tudja?
és tavasszal, mikor spontán sétáltunk egy délutánt Fenyőgyöngyétől... csak leszálltunk a buszról, beálltunk egy tábla elé és ott mutogatta, hogy ez a jelzés erre, az amarra, na merre? és nekem még mindig idegen volt, kínai, hieroglifák... mentem vele megilletődve, de nagyon lelkesen...

na de tegnap! ez már egy rendes kirándulás volt, mondhatni túra, jelzések meg minden, és már értettem és már nem féltem (annyira, röhögni ér), hogy elveszünk, láttam az utat, mentem előre, és baromira élveztem az elkeveredős bóklászást is, meg a meredek, csúszósabb részeket is, sőt!

véletlen kikerültük a létrás szakadékot, és ő lemászott míg én fent megvártam, aztán felhívott, hogy forrás, kereszt, barlang... és akkor eszembe jutott, hogy hát hülye vagyok én? kihagyok egy ilyet? nemár...
lemásztam a létráig, lenéztem... és pucoltam is vissza, fel. na nem.

de mikor visszaért, megkértem, hogy jöjjön, én is akarok mégis. és cuki volt, elmagyarázta, hogyan lépjek át, hogyan érdemes fogódzkodni, csak lassan, csak nyugodtan, nem sietünk, megy előre, ha akarom...
és lemásztam. (én. akinek olyan tériszonya van, hogy egy széken állva is remeg és szédül. én, oda le. egy szakadékba. egy csúszós fémlétrán. remegve. rettegve. a semmi fölé lépve. én.)
aztán vissza is.

és ugyanazt éreztem, mint mikor kb tizenöt év után először bedugtam a fejem a vízbe a strandon a múltkor. (no way, az én fülembe, orromba és szemembe ne menjen víz, az rossz, abban én béna vagyok, én utána nem látok, csak prüszkölök, én amúgy is mindig szemüvegben másztam a medencébe, én ehhez sose voltam elég bátor... mostanáig.)

szóval ugyanazt éreztem: mérhetetlen büszkeséget. és szabadságot. és hogy többé nincs lehetetlen!

és ugráltam a boldogságtól, ő meg nevetett, mert azért teljesen nem tudta átérezni. (a régészfiúk meg, mellettünk az ásatáson furán néztek... sebaj.)

az egész zseniális élmény: gyönyörű időnk volt, finom szendvicseink, ráértünk... nevettünk is, szemlélődtünk is, lelkiztünk, pofáztunk végeláthatatlanul... sarasak lettünk meg bemásztunk a barlangba is, meg ittunk forrásvizet... láttunk kölyökkígyót, cuki pici békákat, vakondot (nagyon béna vakondot, mert kipottyant egy lyukból a hegyoldalból a lábunkhoz...), lovakat, fürdőző kutyát, háztetőn hesszelő macskát, szóval mindenfélét...
(olyan vagyok, mint egy lelkendező gyerek, tudom, de nekem ennyi simán elég a boldogsághoz... ő meg partner benne.)
véletlenül találtunk egy elhagyatott, romos rakétabázist, làblógattunk egy magaslesről, meg már megint megmásztunk egy csúcsot az erdészúton elindulva, úgy, hogy nem is tudtuk....
nehezen, de kisakkoztuk, merre találjuk a Lajos-forrást, barátkoztunk cuki nyugdíjas párral, kóvályogtunk egy sort a sárga jelzést keresve, amit amúgy vagy részegen festett ki valaki, vagy szopatásból, mert hát na...
gyanútlanul kibukkantunk egy klassz menedékháznál ahol fröccsöztünk, szelfiztünk, élveztük a kilátást...
megvolt a szikla mögött pisilés is, meg a pottyantós fölé akrobatika is... (bocs, tmi, de az élmény része...)

lesétáltunk végül Szentendrére, kerestünk nekem egy rendes wct meg akkor már ültünk kicsit egy kockás abroszos teraszon, hazazötykölődtünk, aztán még itt a városban gyorsan vett térképfüzetet, este holtfáradtan böngésztük át itthon, merre is jártunk és mennyit, meg minden.

ú, ezt tényleg nekem találták ki, ú... bár a cipő kicsinálta a lábujjam és mindenem fáj.

jó volt, nagyon. még, bármikor!