billeg

különben ez az állás dolog nagyon megkavarta az amúgy sem állóvizet. az interjú után meg egyből mentem a kórházba: először üvöltözött velem egy sort a hugom, hogy nincs tíz percük megvárni, míg odaérek, mert ők már elmentek a kocsiért, felpakoljàk apámat és go. aztán visszahívott, hogy na jó, ha rohanok és megyek velük haza, akkor oké.
majd huszonöt percet vártunk apámmal a kórház előtt, mialatt háromszor telefonáltak, hogy mindjárt ott vannak, készüljünk - úgy elkeveredtek, hogy kb a városhatártól fordultak vissza, esküszöm. szegény műtött lábú meg alig bírta az álldogálást, thx...
közben apám nem bírta ki, hogy ne szóljon be, kb az ötödik percben: mert hogy vállaljam csak az állást és akkor végre lesznek normális barátaim. (wtf?!) - de nekem így is vannak normális barátaim, köszönöm. - ja, gondolja, milyenek...

na itt kicsit megfagyott a levegő, innentől volt buli igazán együtt ácsorogni, együtt utazni.
a kocsiban végig azt éreztem, ordítani szeretnék és kiszállni. ehelyett persze kussoltam, igyekeztem érdeklődő és együttérző lenni. a közös ebéd az egész oké volt, aztán jöttek anyám szemrehányásai, hogy én csak most, hogy én visszaélek, hogy én, hogy én...
hogy én cserben hagytam őket, megint, és mekkora csalódást okoztam, megint, és nem rohantam egyből haza, mikor bezzeg a kishugom lemondta az összes progiját, hogy a műtét utàn segítsen otthon. (ezt ennél hosszabban és kevésbé direkt szóhasználattal, de azért félreérthetetlenül.)

közben a nagyanyám folyvást kiabált, hogy gyertek, keltsetek fel, nem tudok lábra állni...

minden adott volt a tökéletes élményhez.

utána még veszekedtünk egy sort azon, hogy miért nem mondtam le a plusz egy főmet az esküvőre, az az unokatesóméknak pénz (az unokatesóm egyedül többet keres, mint az egész családunk együtt), hogy ha nincs komoly pasim, ne vigyek senkit, hogy eszembe ne jusson a pasit vinni, akkor se, ha vele jól érezném magam, hogy semmi tartásom, hogy így sose lesz gyerekem, pedig már benne vagyok a korban,
hogy akkor ugye külön finanszírozom ezt az egész esküvő dolgot...

folytattam még egy vicces beszélgetést a mamával, aminek a végére derült ki, hogy én az x lánya vagyok, az x meg az övé, tehát akkor ő a nagymamám, ami azt jelenti, hogy én az ő unokája vagyok - ezen a ponton kicsit elgondolkodott, hogy nahát, neki vannak unokái... majd beközölte, hogy és ezt neki most kell megtudnia?!

jártam kishugommal rokonlátogatóban, ahol a néni mindenkiről elmesélt mindent - ez jó volt, vettünk vele egy-egy olcsó és klassz nacit - az is, meg olcsó de finom jégkrémet - az meg pláne, olyan, mint a magnum, ez egy remek tipp, ez kell máskor is,
a többhetes szervízből frissen hazahozott kocsinak elromlott az irányjelzője,
a pasi írt egy rakás üzenetet, miután nem értem rá felvenni a hívását,
anyám csillogó szemmel, büszkén elújságolta, hogy apám életében először rácsapta a telefont, végre fejlődik (atya.úr.isten.),
vacsiztunk, hazajöttem.

de hát huhh, alig vártam, hogy eljöhessek, az egész valami elképesztően borzalmas volt.
apám sokkal szarabbul van, mint tudtam, a mama elképesztően leépült a legutóbbi találkozás óta, pedig,
mindenki kivan, mint a szar,
nemakarom, nemakarom.

jesszus.