szóval csak le kell írnom

nyilván ez ugyanúgy nagy bánat, mint rendesen, nincs pillanat, hogy ne rá gondolnék, természetesen azt érzem, ebbe bele kell halni...
nem úgy, mint az eddigieknél, nem olyan sokkban, nem azzal az éles, nyilalló fájdalommal, de attól még nagyon rossz és nagyon hiányzik.

nem azért jut mindenről eszembe, mert ott jártunk, vele csináltuk, ő mondta, tőle kaptam, hanem pusztán mert mindenhez, amihez közöm van, köze van neki is, általam.

ő volt a szerelmem, a férfi, akivel még most is leélném a hátralevőt, akit a társamnak akarnék, akinek a hangjától felragyogott az arcom a legnagyobb feszkó közepette is.

és akinek a hívasát egy részem remegve várja továbbra is, minden egyes percben, ki tudja még meddig, holott kifejezett szándékom meggyógyulni és egyértelmű üzenet a nemkeres.

nem volt semmi dráma, nagyjából úgy zárult, hogy 'majd elmesélem', aztán csak nem keressük egymást. ilyen soká kétszer ha nem voltunk eddig kapcsolatban? egy éve ezen a napon már megkezdődött a lelkes üzenetváltás, amiből életem legklasszabb élményei és érzései kinőtték magukat. meg aztán a nagy csalódások is.
belém égtek a dátumok, nyár végéig minden nap tudni fogom, tavaly épp mit csináltunk, mit éreztem.

sírok is, ha egyedül vagyok, el is borul az arcom random bárhol, bárkivel beszélek is éppen bármiről. szokásos. az előbb kértem bocsánatot a hugomtól, amiért nem vagyok ott. de most ennél több bánatot nem bírok el, ez önmagában is kihívás.

úgy elengedni valakit, hogy nem pótolja semmi, se mint férfit, se azt, amit adott: a tartozni valahovát, a megértettséget, a figyelmet, satöbbit. hogy valakit fixen érdekel a puszta létezésem. a szeretettséget, mint üzemanyagot, ha csak időszakosan is.

és nem arról van szó, hogy az univerzum ne küldözgetne kapaszkodókat: bókokat, italmeghívást, társaságot, szép időt, programozást, otthonérzést az albiban és időt a gyógyuláshoz...

hanem hogy minden logikus érvelésem, minden reményem és tudásom ellenére mégis csakis vele akarnék lenni és nem lehetek, mindegy, miért nem. és hiába tudom, hogy elmúlik, örökkévalónak tetszik a hiánya és az utánavaló vágyakozás.

francba is, hát szeretem.