2016. június 14., kedd

rumnap

fejben már fogalmaztam a posztot 'családom és egyéb állatfajták' címmel, de milyen jó, hogy nem írtam meg, így nem kell update-elni.

avagy az univerzum humora és az idegeim, sokadik felvonás.

szóval a fő ok, hogy otthonotthon maradtam, a családi hiszti: nehogymár előre felutazzak, holnapra már le van zsírozva a fuvar, [sógorom] felvisz minket kocsival, ne fizessek jegyet, legyek mellettük... 'we need you.'

a logika így kívánta - bár az ösztöneim könyörögtek, hogy menjek, legyek magam vagy a pasival, pihenjem ki a szélsőséges megterhelést, amit a tegnap jelentett.

az egy dolog, hogy nekem ez rossz volt. az meg egy másik, hogy reggel 'elfelejtettek' felkelteni. beszóltak a szobámba, válaszoltam álmomban, legközelebb a tervezett indulás előtt 5 perccel jutottam eszükbe.
hagyjuk, hogy a pasi egy éve se ismer, mégis mindig föl tud ébreszteni, ők meg harminc év alatt nem tanulták meg, hogyan kell. (attól, hogy valamit válaszolok, én még nem vagyok tudatomnál, ebből anno is milliószor lett baj, nevermind.) bíztam benne, hogy, de most megint nem.
de hogy utána végig ezért osszanak, habzó szájjal, kollektíven... (sose tegyétek ezt a gyereketekkel, sose.)

jó, lépjünk túl, elkészültem, mentünk. átértünk sógoromhoz, kiderült, hogy vele van a munkatársa is, és így nem férünk be a kocsiba. mert hogy ők lezsíroztak mindent, kivéve, hogy 4en leszünk, ezt így valahogy elfelejtették közölni. (jelen pillanatban nagyon drukkolunk az államvizsgázó kishugomnak, mint negyediknek, légyszi ti is.)

nyilván én voltam a lespórolható, mondtam, hogy oké, (vadidegen a település ugyan, de) megoldom, menjenek. sógorom mégis átdobott a buszmegállóba, pont elment, jó, akkor átszáguldott velem a vonathoz. közben végig anyázott, hogy mért nem lehetett ezt normálisan lekommunikálni. (családom. ő se érti, én se.)

a vonat fél órát késett.
nem baj, legalább volt időm panaszkodni a pasinak, legalább ma nem várok sokat a kórházban.
a szüleim így is elkéstek, meg a sógorom is, meg a hugom is majdnem, miattam (vagyis inkább maguk miatt, nevermind.), igazán nincs hova rohanjak.
majd nemsoká mindenkit leszállítottak, hogy kisiklott itt meg ott, ma már nem nagyon fog járni, küldenek pótlóbuszt egyszer valamikor.

ott álltunk egy még ismeretlenebb településen három osztálynyi kiránduló gyerekkel és vártunk.
mobilnetem elfogyott, oké, hívtam hugom a melóban, nézzen nekem buszt legalább ő.

közölte, hogy még egy ilyen kis szerencsétlent, mint én... szerettem volna sírva toporzékolni kicsit, de mondtam neki, hogy inkább röhögjünk, nem akarom megijeszteni a gyerekeket.

nem talált buszt, de végül jött vonatpótló és valaki meg is tudta mondani, hova, és pont felértem Bpestre kávézni egyet a már mindenen túllevő szüleimmel.

azért nem jöttem vissza tegnap, mert szerették volna, ha végig elkísérem őket. oké.

rutinosan megkávztunk, anyámnak még tejszínhabot is szereztem, elmesélték, hogy a műtét augusztus másodikán lesz és durva.
az orvos szerint hónapok a lábadozás, másfél férfiökölnyi lyuk lesz, izmok és erek áthelyezése, becsövezés,
meg kell várni, hogy ez a mostani belobbant, fertőző seb begyógyuljon, kiürüljön, és ez alapján abból majd ömleni fog a cucc, semmi jóval nem kecsegtet.
anyám mondta, hogy milyen jó, hogy tegnap kisírtuk magunkat, ma már nincs erő.
aha. hát én mikor sírtam volna? én vigasztalgattam a mindenkit.

szóval ők elmentek, nekem meg kijárt egy kisrum és némi fröccs asszem.

most várom, hogy összeszedhessem a hugom, és drukk van cukilakótársnak is, mert idegességében már kirókázta a lelkét is.

jeee.
jobb lett a ma, persze, de nem annyival, mint vártam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése