ja, meg

a múlthét szerdai betegszabi regenerálódással telt (bár leginkább macskajajjnak tűnt), illetve vigasztalással, mert cukilakótársnak meghalt a nagyapja délelőtt,
ő aztán hazament, a pasi meg értem, este kilencre egész emberi formám is lett újra.

nagyon ügyesen bepakoltam egy valószerűtlenül kis táskába (a hűtőnkön edződtem), kivételesen semmit se hiányoltam,
volt mindenhez cipőm és fölvehettem a csinos új ruháimat is,
neki volt testápolója, úgyhogy mindig kenegetett valamivel, miután pecsenyére égtem,

vasárnap elváltunk, de este még be tudott ugrani vacsizni, ugyanis addigra főztem,
mégpedig jót, még cuki is dicsérte,

pedig ő szinte mindig csak annyit mond a maga diplomatikus módján, hogy legközelebb jobban sikerül.

azóta is mosolygok, újra durva alvásminuszban vagyok, dolgozom ezerrel, hugomék kipróbálták a raftingot, kishugom túlesett a felvételiken és végre szabad,

a pasi azt mondta, eljön az esküvőre meg egy ebédre is, de csak utána jött rá, hogy a családom jelenleg utálja (nem is értem, mit gondolt), szóval már akkor se volt ennek jelentősége, csak jólesett,

én meg úgy érzem, hogy a világ nem fog azért összedőlni már, sosenem, semmitől sem

még ha mélypontokon úgy is tűnik.

rácsodálkozom, mennyit változott cuki egy év alatt, és mennyit én,

26 évesen kezdtek bennem először összeállni a kóboran zizgő személyiségatomok, felsejlett egy vállalható felnőttember-szerűség ígérete,
majd olyan fejlődési ugrások jöttek, hogy aztaqrva:
a költözés, az egyedülélet, ez a munka, a pasi, a kórház, a két szakítás, a tavasz,

és már én is csak pislogok, hogy mivan, jesszus, ez rég egy más dimenzió, ezzel nem is számoltam. (azt se tudtam, hogy van.)

nem tippelek, így marad-e,
csak simán szeretem ezt a nádját.

nem vagyok 'kész', dolgozni kell rajta sokat-sokat, persze, továbbra is,
de nincs is olyan, hogy 'kész',
és hátha már nem csinálok semmit, amiért szemenköpném a tükörképemet... valahogy bízom benne, hogy már többé nem.

az meg, a rusnya csontváz, ami a nyakamba pottyant, jó ideje nyomaszt (amiatt van a számvetés meg mert fáradt vagyok), legalább kibukott, legalább már nem tudom visszagyömöszölni. a múltért fizetni kell, majd kiderül az ára,
sokkal durvább az a váratlan felfedezés, mennyire nem voltam én hajlandó eddig szembenézni.
meg az a sok nehéz érzés, amit kivált és amit eddig próbáltam hárítani, megkerülni.

rettenet félelmek vannak most odabent. hatalmas, az elviselhetetlenség határát súroló energiákat generál. s lám, itt ülök kissé bágyadtan és bánatosan,
és tudom, hogy ha apránként is, de ennek meg kell lennie.

ki tudja, mi van még a szekrényajtó mögött.
sose gondoltam, hogy lenne merszem bekukkantani, még most sem vagyok meggyőződve, hogy lesz erőm azokhoz, amiket találok,

mégis #csináljuk, mégis #valahogycsaklesz.


ja, amúgy nyugi, nem szószerint csontváz, csak nincs pszichológusom most se...

majd' elfelejtettem:
még vasárnap, miután egy órát forgolódtam ébren, megnéztem, fennvan-e még cuki.
fent volt, úgyhogy kibeszéltük a pasikat és megszakértettük a focit. (aztán fogtuk a fejünket, mikor kelni kellett...)
de olyan hévvel, mintha értenénk bármelyikhez, egyemmeg magunkat, kívülről marha vicces lehetett...

istenem, annyira imádom...