bandázás

gabesz jött, kapott menő szakmai karszalagot, átböngészte a progit, mesélt, kvztunk, míg magamhoz nem tértem.

annyi elvárásom volt a Múzeumok éjszakájával szemben, hogy jó társaságban bóklásszak, és ez maximálisan teljesült.

fölbuszoztunk a várba, lelifteztünk a Sziklakórházhoz (azzal a lifttel szemezek egy ideje, végre!) és megtekintettük a sort.
ez hét éve is így volt, gondolom, ha minden évben mennék, hagyománya lenne.
a sor egyébként (sokkal-sokkal) hosszabb, mint amennyire érdekes, úgyhogy bevettük inkább a labirintust.
a labirintus az meg semmivel se készült, szalvétába csomagolt só, egy szál levendula, néhány elsötétített szakasz (opcionálisan), egy drakulának öltözött srác, aki nem mert ijesztgetni, meg egy saját cd-it áruló régizenész bácsi.
arra játszottak, hogy ha már elindultál, kénytelen vagy végigmenni.
kicsit ledöbbentünk, hogy ezmiez.

no de a lefele buszozás, az nagyon klassz volt: egyrészt városnézős fílinggel bámultunk ki az ablakon, másrészt pont a mikulásjáratot fogtuk ki, hópelyhek a plafonon, cukorkának festett kapaszkodó csövek... kiderült, hogy az ilyen piciségeket mindketten nagyra értékeljük... ahogy átjöttünk a hídon, alkonyodott, szerelmes légyott volt a Dunával.

egy mekis fagyi után elnéztünk még a Miniversumhoz, gabesz meggyőzött, hogy jól bírjuk a sorbanállást, és igaza lett. jó fáradtak voltunk, de annyi mindenről tudtunk beszélni...
a makettek, azok marhajók, nagyon megérte, még a rendes belépőt is megérné. nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy aprólékosan végignézzük-végignyomogassuk (interaktív, király), de mindenhol tátottuk a szánkat, humora is van a készítőknek (baszki, birodalmi lépegető Sopronban!!!), a személyzet nagyon lelkes volt és kedves, láttam a saját vonatomat (már amivel hazahaza szoktam utazni), elszorították a szivem a tűzoltófiús randihelyszínekkel meg egy magasbólmentővel, de nem nagyon azért, csak olyan édes-búsan,
lekapcsolták a villanyt is, hogy bámulhassuk a pici városok saját fényeit - ilyen lehet Budapest este a Citadelláról, klassz, klassz, klassz,
és úgy egyáltalán, olyan régóta érdekelt a hely, aztán még annál is izgibb, mint képzeltem.

ezen a ponton elbúcsúztunk, nem tudtam elfogadni a meghívást ilyen holtfáradtan, őt meg várta otthon a kutty.

még visszarohantam a melóban parkoltatott cuccaimért, rögtön elkapott valaki egy csevelyre, rutintalanul le is késtem az uccsó metrót.
ha már, akkor mindegy volt, úgyhogy megtekintettem a munkahelyemet éjszaka, bejártam minden olyan helyet, ahova munkaidőben sose jutottam fel, az összes ismerőssel leálltam dumcsizni, akibe belefutottam, szóval kimaxoltam.

őrült csajként végigszáguldottam az új kiállításokon - a látogatók valszeg hülyének néztek, pedig csak csekkoltam, melyikre érdemes majd jönni, ha nem leszek ilyen végtelenül fáradt.
megállapítottam, hogy általában nem vágják, melyik múzeumban mi van, totál profilidegen dolgokat kerestek rajtunk, vicces.

majd nekivágtam az éjszakának és kicsit elátkoztam azt, aki szerint jó ötlet volt ritkítani a járatomat..
sokan, akik mással is mehetnének, fölszállnak a mienkre, csak mert ugyanaz a végállomás és pont ez jön, mi meg, ha nem akarunk újabb fél órát várni, vagy egy másik busztól sokat gyalogolni hazáig, elő kell kapjuk a küzdőszellemünket és feltolakodni...

ráadásul egy hatalmas portugál turistacsoport befoglalt mindent, jó darabon kellett vigyázban állva a plafont néznem, hogy ne érjen az orrom egy idegen orrához, lábam közt egy kutya, szatyrom valaki más lába között, heringfíling csúcsra járatva.

azért valahogy csak hazajutottam, legnagyobb döbbenetemre mindenkit ébren találtam, mintha nem hajnali fél négy lett volna... 12 kánikulában ledolgozott óra és a hosszú tekergés után nekem már csak az alvás hiányzott, de persze helyzetjelentettünk egymásnak cukival.

szóval jó volt, szóval megérte - igaz, még ma is mosott szar vagyok, de akkor is.

#kalandok
#élmény