arról, hogy az emberek jók

itthon ültem, lejárt a mosás, és ki kellett volna teregetni, és én csak ültem a földön, és képtelen voltam annyira összeszedni magam, hogy felálljak. közben ment a meccs, amit igazán akartam volna nézni, de nem tettem, mert haza kellett jönni, hogy összekészüljek, kimossak, bepakoljak, aludjak, hogy holnap el tudjak menni dolgozni aztán a hét további részére át a pasihoz, mert már így is csúszásban voltam az elmúlt két nap miatt, borult minden és fáradt vagyok, sőt, kimerült és hajszolt,

és a nyitott ablakok varázsa, hogy beszűrődött a mások nyitott ablakain kiszűrődő ordítás, így ríltájmban tudtam meg a gólt,

és egyre nőtt bennem a bánat, hogy lemaradok A meccsről, egy olyan kollektív élményről, amit át akartam volna élni igazából, csak elsikkadt a sok kell meg nemfogbeleférni meg elfáradtam között, még azután is, hogy annalight lemondta az estét, amit jobb is, mert teljesen átgondolatlanul egyeztettem mára, nem is értem,

szóval hogy a meccs, a közös izgulás és öröm (vagy szomiság, akkor még nem lehetett tudni), és nem azért, mert szeretem a focit, vagy mert a foci fontosabb lenne, mint más sportok, hanem mert nagy dolog, más dolog, nemzeti mittudoménmi, ha kimondjuk, ha nem,

és én ettől megfosztottam magam mindenféle faszkodás miatt, és bántam.

és akkor jött a második, mindenki örömködött, bennem meg elszakadt valami. értitek, egy második gól, mint utolsó csepp.

kimentem rágyújtani, de már nem volt visszaút, csak zokogtam mint egy hülye.

kis szünetet tartottam, hogy felhívjam a munkahelyem, holnap ne várjanak, belázasodtam, bocsika, ezvan, és akár be is lázasodhattam volna, idegi kimerültség és stressz tud ilyet, kishugomnak is volt.

aztán tájékoztattam anyámékat, hogy ha szóba kerülne, tudják, meg is értették, miért, és onnantól újra potyogtam a könnyeim, sírtam, bőgtem, zokogtam, nem is tudom, melyik a legjobb kifejezés, taknyom-nyálam egybe, se láttam, se hallottam.

rámszakadt az egész tavasz, upgradelve, updatelve, a két nap minden apró mozzanata is, a mamika hiánya is, az összes rossz élmény és egy nagy, eszelős félelem is, hogy mi van, ha az apukám belehal ebbe a szar anyajegy-sztoriba,

összezuhantam, mint a qrvaélet.

és arra gondoltam, pontosan arra, hogy valaki igazán nekem is mondhatná, hogy minden rendben lesz, például most, mert mindig én mondom másoknak. az idegenek is, a pasi is inkább ledöbben, megsajnál, kicsit bagatellizálva rávágja, hogy de ez még nem jelent semmit, meg ne aggódjak, meg drukkol, meg reméljük, meg imádkozni fog, meg akármi,

de valaki mondja egyszerűen csak azt, hogy minden rendben lesz, így, megnyugtatásként, anélkül hogy látnám a kétségeket a szemében.

és ennél a gondolatmenetnél megszólított egy random 17 éves srác, hogy legalább egy papírzsepit adhat-e, vagy tehet-e értem valamit.

azt se láttam, honnan került elő, csak hogy ott áll fölöttem.

és akkor én megkértem, hogy mondja, hogy minden rendben lesz,

és pont úgy mondta, ahogy szerettem volna.

nem tudom, hány pontot ér ez az univerzumnál, de a karmája erősen pozitívba fordult. utána még mellém ült dumcsizni kicsit, persze csak ha nem inkább egyedül akarok maradni a gondolataimmal, kérdezte, mi a baj, meg beszélgettünk arról, nézte-e a meccset, hogy most szerzett közösségi szolgálati helyet magának nyárra, kosarazik, vagyis csevegtünk, aztán hívták, hogy hol van már és ment.

szóval épp a legkiszolgáltatott pillanatomban egy ismeretlen kamaszsrác csak úgy "megmentett" a maga cukin esetlen, de nagyon bátor módján, puszta jóindulatból.

ha nagy a szükség, közel a segítség, vagy mi is a mondás.

a legváratlanabb helyről.

annyira kizökkentett és meglepett és jólesett, hogy azóta megint érzem az erőt.

(meg ott lesz még a holnap összeszedni magam, kicsit csalás, de nagyon kell és pont.)