gyomronrúgás

a valami hely a törzshelyem. azzal magyaráztam, hogy igen, nekem most kell odamenni számlát rendezni, különben a kis húszéveseim elrángatnak reggelig bulizni, de énnekem nem szabad, én ahhoz már öreg vagyok. utólag már rémlik, hogy ez megint a fura 'most nekem oda kell mennem' kényszerítő érzése volt, csak már elfelejtettem tavaly óta, milyen, utoljára a pillangócsinálóval voltak hasonlók, ezzel a pasikával sosem. de tényleg valami megmagyarázhatatlan belső kényszer. most. nekem. oda. kell. mennem. és előtte órák óta egyfolytában ő motoszkált a fejemben, hogy úgy átmennék, de nem.

negyed óra múlva be is futott a fess ex.

álltam egy asztal mellett két emberrel, akikről kiderült, hogy a haverjai, úgyhogy a pulttól egyből odakanyarodott, lecuccolt az italom mellé, s míg ők örömködtek a váratlan talnak, én csak ácsorogtam földbegyökerezett lábbal.

de tényleg, hát ilyenkor mit csinálsz? te álltál ott előbb, te küzdötted ki magadnak a tömegben ezt a lepakolós-asztalos-dohányzós pontot, a beszélgetőpartnered épp mosdóban, ezeket meg csak mellédfújta a szél, pár szót váltottatok csupán, de pont, pont itt vannak veled...
szóval hogy nem mész odébb, de nem hozzád lépett oda, mégse tehetsz úgy, mintha nem folynál bele a beszélgetésbe, nem akarsz elmenekülni se (de, belül akarsz, csak nem fogsz), rámászni se, puszit, ölelést nem kaptál, abszolút wtf egy helyzet.

aztán ők diszkréten otthagytak, mikor a hol jártál kérdés után csak én értettem a választ és tudtam a szereplőket. de az ismim visszajött, és akkor nemsoká az ex is lelépett tőlünk.

annyira összezavarodtam, hogy maradtam. (hajnali sokig, pedig éjfélre ágyban szoktam lenni, én a partiarc.)

ott rohangált körülöttem vagy két órát, kiderült, hogy kb a társaság felét ismeri, kutyával szórakozott, stb, majd nekem adta az italát és nemsokra rá elviharzott. aztán még kaptam tőle üziket, hogy rossz buszra szállt, gyalogol toronyiránt, még mindig gyalogol, végre hazaért, reméli én is.

végig matta részeg volt, végig próbáltam úgy tenni, mintha le se tojnám, hogy le se tojja a hülye fejem, amúgy remekül elbeszélgettem a sajátjaimmal, de aucs, mindenki vágta, hogy megesz a fene.

eleve mi az màr, hogy ki se tudott derülni, hogyan reagál rám, odajön-e, akármi, mert vagy száz emberből pont azokkal állok, akik először ráköszönnek.

és meg hogy mit keresett ott?! oké, ott találkoztunk anno, a barátja dolgozott tegnap is,
de és? ő nemigen jár be esténként hozzá, főleg nem ilyen későn, kb tavaly akkor egyszer volt és kész. a délelőtt és az este az én idősávom, mikor az elején direkt igyekezett újra összefutni velem, se sikerült neki, pedig ugyanígy jártam... szóval héé...

meg ennyire szétcsúszva még közelítőleg se láttam, már egy harmad borosüveggel érkezett valami nagy ivászatról, az ajándékrumot is lepasszolta (én meg örültem, mert az ismim pont akart egyet kilépőnek), alig állt a lábán,
az se biztos, hogy fog emlékezni, aggódtam, hazajut-e egyáltalán.

de akkor is.
aú, aú, aú... sokkot kaptam, ez nem véletlen volt, hanem gyonronrúgás.

olyan ügyibogyón túléltem két napig az elvonási tüneteket, hisz az idő segít, a no kontakt koptat, erre most kezdhetem elölről, és az egész napos vodkázás után nem is voltam toppon reakcióimat tekintve.
ohmyfcking...


viszont mivel ott felejtette a dohányát, az enyém meg pont elfogyott, azt behúztam, legalább ennyi haszna volt.



(most nézhetem az őízlése papírokat meg filtert, szóval ennyi erővel a fotóit is kiplakátolhatnám a szobámban. talán mégse volt olyan hasznos.)

(ui: #wtf, #wtf, #wtf, #kedvesuniverzum, #szeddösszemagad.)