a szokásos, meg hosszú is lesz, nagyon

asszem meg kell utálnom, asszem haragudnom kell.

a harag jobb, mint a bőgve reménykedés, mert abban erő van, a haraggal sokkal jobban lehet dolgozni, mert visz valamerre.

ezerrel koncentrálok arra, hogy hazudott,
hogy szinte végig hazudott nekem.

szerencsére nem számít, magának is, vagy csak nekem-e, mert igenis szinte végig győzködött, hogy ez így is jó lesz, elhagyta a száját a hamis 'szeretlek', próbált benne tartani a kapcsolatban, ígérte, hogy teper, hogy majd megyünk, játszotta sokat, hogy akarja és figyel és együtt vagyunk és ez jelent valamit.

tehát átvert, hazudott, hitegetett.

nem mentség, hogy próbálta rányitni a szemem, bevédeni magát, rámtolni a felelősséget, mert közben ott volt a 'meg akarlak tartani' is, a 'csináljuk vissza', a kettős rétegű kommunikáció. mismásolás, félreérthető mondatok, hamis magyarázatok, reménytáplálás.


szóval igyekszem mantrázni, hogy hazudott. igyekszem továbbá összeszedni minden piciséget, ami zavart, zavarhatott volna, ha lemegy a rózsaszín köd. belekötni az elfogadásomba, listázni a 'miért nem'eket.

sőt, próbálom meggyőzni az agyam, hogy ez mégse akkora szerelem, csupán utólag idealizálom, attól vannak pillangók a gyomromban,
szóval hogy én mégse vagyok bele olyan atomszerelmes már,
csak félrecímkézek,
a valóságban nincsenek is ekkora érzéseim,
ha kibékülnénk se lennének.

nem becsapni akarom az agyam, hanem átprogramozni, mert az agy trükkös, képes olyanokat érezni, amiknek nincs valós alapja,

akkor lesz szíves ezeket az érzéseket módosítani is. hasson vissza a tudat, hogy a forrásuk most a félelem, a megszokás, a vágyott közös tervek, a ragaszkodás bizonyos máshol is megkapható jóságokhoz, a hithez, hogy rajtam múlna.

van a kínlódásnak egy olyan szintje, ami fölé nem mehetek.
nincs tíz kilóm fogyni (nincs már egy se, ha őszinte akarok lenni), van viszont egy betegségem, ami miatt soha, semmilyen körülmények közt nem lesz 100 százalékos kontrollom magam felett, lesz viszont statisztikailag sokkal nagyobb esélyem random összeomlani, mint másoknak,

és van egy triplán megterhelő élethelyzetem is.

úgyhogy mostantól nem az a kérdés, szeret-e, mért nem szeret, hogy lehet ez, hogy legyen másképp,

hanem csakis én számítok és az, hogyan mulasszam el a saját szeretésemet.

a drasztikus megvonás szép és jó, de nem lehet,
így nem,
mert ő a drogom,
mert azt az irreális sóvárgást és hiányt és bizsergető vágyakozást nem tudom kezelni.

jobban kell fájnia a jelenlétének, mint a hiányának, el kell juttatnom az agyam odáig, hogy már a valóságot is lássa, hogy leakadjon a csillámpónik táplálásáról, hogy úgy dögöljek bele, hogy közben határon belül maradok.


tudom, hogy a kémia a távolságtól kopik, de ti meg tudjatok róla, hogy nekem évtizedes rutinom van tűrni,

és lehet, hogy újra meg újra szembesülni a viszonzatlan szeretetlenséggel fáj, de ismerősebb terep, mint a kontrollálhatatlan vágyakozás. persze csak ha hajlandó vagyok látni.


ígyis úgyis idő, inkább tartson picivel tovább, mint hogy gyógyszerek, kórház, pszichiáter,
úgyse az a lényeg, hogy minél hamarabb jöjjön valaki jobb (ő is véletlen csúszott be),
az se, hogy tartàsom legyen meg büszkeségem,

hanem az életösztönöm.

ami szembemegy az elvárásokkal, a logikával is, viszont eddig mindenen keresztül húzott.

az életösztön jó.



ez a szint a kiábrándulásé. az ő véleménye többé nem mérvadó, hisz hazudott,
mostantól nem a férfi, aki lehetett volna, nem kell, hogy szeressen, tiszteljen,

egyedül az kell, hogy megmutassa, miért nem ő az, és kell, hogy fájdalmat és csalódást okozzon. hogy megértsem, hogy ezt a fájdalmat és csalódást ő okozza,

és mégis teljes távolság kell a továbblépéshez, és mégis át kell élnem azt a nagy megborulást,

de akkor az már más lesz, mert minden rohadt alkalommal más. (és nem, nem mentem vissza, és igen, továbbra is olvasgatom, kivel hogy volt, segít.)