ha belegondolok, a huszas éveimet tulképp végigdohányoztam. nem tudom, meséltem-e már, de eddig 2szer tettem le, 2féle módon.
elsőre nagyon sokat küszködtem, 1-2 napok, kudarc kudarc hátán, felesleges önszivatós elvonásos szenvedős tripek. hónapokig játszottam, már mindenki rajtam röhögött a melóban, hogy leteszed, persze... aztán egyszercsak tényleg. (és mekkora ostobaság volt egy év múlva, de szinte napra pontosan, újrakezdeni... óvatlan voltam, tapasztalatlan. meg hülye.)
másodszor meg csak fölkeltem reggel, hogy akkor mától over, és tényleg.
(akkor meg magamra rántottam az életem, csak idő kérdése volt, hogy a nagy kocsmázások mikor húznak vissza.)
ami közös volt: a menetrendszerű sóvárgós párpercek, a beavatott 'nem adok' ismerősök, és hogy hetekig kerültem a kvt, az alkoholt és a dohányosokat.
(na jó, nem, másodszor ex simán ott füstölt mellettem a szobában, minden haragom ellenére, viszont cserébe nem dolgoztam és nem nagyon mozdultam ki.)
ami a legnehezebben kiüthető: a stresszdohányzás.
hiába tudom, hogy elvileg a cigi csak a nikotinelvonás miatti feszkót enyhíti, azt érzem tévesen megnyugvásnak... valahogy fejben olyan erős a társítás, hogy simán buktam el most emiatt.
a másik pedig a szünet lehetősége. legutóbb behívatott a főnök, hogy nincs olyan, hogy én levegőzzek pár percet. (persze ha rá is gyújtok, kiengednek, de csak úgy? á.)
gyötrelem még a szociális élmény megvonása, legújabb pletyik, közösségformáló erő... az érintettek ismerik. na ez nálam most nem játszik, magányos munka a miénk. ennyivel is kevesebb.
próbálkozom, előbb kezdtem, mint hogy az orvos beijesztett. de kétségtelenül ez 2016 legnagyobb ismert kihívása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése