nagyítsunk rá

valami olyasmi ez amúgy, hogy a szakítás után a pasi felhozta, hogy nem csinálok semmit a szabadidőmben, csak fekszem meg alszom*, pedig ő olyan kíváncsi lett volna, még mi van bennem. meg egyszer mondta, mikor meglátta a kupit a szobámban, hogy lusti vagyok.

amire nem az a reakcióm, hogy akkor rendet tartok, á, az úgy túl egyszerű volna, meg nekem aztán a főnökömön kívül senki ne mondja meg, mit csináljak. ilyen passzív ellenállás féle dac van, de mellette ott a félsz, hogy akkor most ez majd nem fog tetszeni neki és elhagy. 

meg is szeretnék felelni, hogy ne hagyjanak el, de azért lázadok is, hogy engem ne akarjon senki irányítani. 

sőt, ilyenkor képes előjönni az a jól betanult lecke (amiről mindig azt hiszem, már felülírtam. de nem.), hogy engem nem is lehet szeretni, hisz nem vagyok képes még ilyen apróságokra sem, pedig ha ezt megtenném, akkor már lehetne, de képtelen vagyok még erre is, ennyi, kész, mondja a gonosz kis hang a fejemben (nem igazi hang, mielőtt még

..). 'látod, mit is gondoltál, nem érdemled meg, itt a bizonyíték. nem vagy hozzá elég jó. aki ilyen lusta, az mért is várná, hogy...?'

(ez az eszmefuttatás nem hosszú agyalás eredménye, csak a rutin meg az évek, amiket végigdolgoztunk a pszichológussal. nagyjából így néz ki a 'csak állok szomorúan egy kupac ruha fölött' tudatalatti háttere.)

szeretnék visszatérni ahhoz a nádjához, aki nem retteg folyton, hogy elhagyják, meg nem hiszi, hogy a szeretet ennyire feltételhez kötött, hanem minden különösebb bűntudat nélkül úgy csinálja a dolgait, ahogy neki jó. (amíg nem bánt vele senkit, de tán ezt mondani se kell.)

* a legviccesebb, hogy ezt a műtét utáni lábadozós időszak alapján mondta, és aztán belátta, hogy igazságtalan volt. az elvárás mégis beleégett az agyamba.