az a baj, hogy pár nap múlva négy hónapja. ezen idő alatt totál ellentmondásos volt minden. nagyrészt azt éreztem, hogy hű, meg há, hogy ő is érzi, hogy valami nagyon durván passzolunk, hogy a fenébe passzolhat két ember ennyire a lényeges dolgokban, atyaég, mennyire meg tudjuk érteni egymást. de ott voltak a kétséges részek, amikről nyilván sokat írtam, amikor valami homályosan, de nem stimmelt. máshol járt, nem érzett engem, nem volt maradéktalanul megosztva, ami a fejében jár, ám érdemi magyarázatot nem kaptam. tulajdonképp hagyta, hogy találgassak. aztán úgy csinált, mintha mi sem történt volna.
úgy tűnik, olyan ember, aki szerint ezzel nem jó terhelni a másikat, ezt neki kell megoldani, ez csak elrontaná. mintha a kapcsolatunkban csak a szánsájn meg a hepi lenne legális. mintha mindig ezerszázalékos figyelmet kéne adnia, meg gondoskodást meg szeretgetést. (nem én éreztetem vele. ez maga felé elvárás, a franc se érti.) mintha kiakadnék, amikor nem ezt nyújtja, pedig nem, én attól a bizonytalanság faktortól akadtam ki mindig, amit ez a meggyőződés okozott.
ha az ominózus esetekben tudtam volna, miről van szó, tudom értelmezni a szitut és egyből nincs feszkó emiatt.
vagy legalább el tudom dönteni, mit lépjek.
de visszatartotta az információkat, én meg tapogatózhattam a sötétben, míg újra minden oké nem lett.
a dolog egyébként olyan komoly, hogy még ha el is kezd belemenni, beszélni is alig bír róla, kerülgeti a sírás és idő előtt visszavonulót fúj, sík ideg lesz, satöbbi - ezt csak a miheztartás végett, mert ehhez szemernyi kétség se fér. valamiért képtelen még, másnak se, pedig nagyon-nagyon kéne. (nem tudok eltekinteni tőle, hogy még barátok vagyunk, most, hogy látom, figyelek, aggódom.)
nagyon nehéz úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy nem akar a közelébe engedni.
"nem fogok előtted szenvedni, sem sírni, nem vagyok hajlandó sajnáltatni magam, és senki sajnálata nem kell."
nagyon nem tetszik, hogy ezt így intézi. hogy emiatt szakít. (ha emiatt szakít.)
és nem tetszik az sem, amiket erről hallottam tőle az utóbbi napokban, főleg tegnap, mert a baj sokkal nagyobb, mint sejtettem, mert már a metró elé ugrás is megemlítődött, kósza gondolatként, és csak agyalok, hogy a francba nem vettem észre, hát az ilyet észrevesszük, nem?
pörgetem, pörgetem, és nem. totál mással magyaráztam. magamra vettem. kisebbnek gondoltam. ugyan nem tudta mindig elhitetni, hogy minden oké, de az okát remekül elkente. kidumálta. meg amit még el tudtok képzelni. végülis hazudott.
vagy pedig csak simán szakít, mert mégsem én, engem, velem.
akkor meg épp most magyarázom félre és benyalom ezt a depressziós dumát, meg hogy sajnálja, meg hogy még beszélni akar azért, és egy igazi, megvezethető kis hülye vagyok, aki kapaszkodik a nagy büdös semmibe, tudomást sem véve a jelekről.
basszus, elfáradtam ám, eleve hulla voltam, és nyilván nem aludtam szinte semmit, és nem is ettem, és reggel még volt egy sansz, hogy átlássam ezt az egészet, de már totál belegabalyodtam és nem tudom, nem tudom...
itt vagyok nála, ő dolgozik. ilyet még sose csináltunk, de nehogymár, basszus, hazaugorjak hogy aztán újra találkozzunk, mikor kb ugyanezt csinálnám otthon is?! elszívtam egy rakás cigit, elsírtam a bánatomat anyámnak, illetve pont hogy nem sírtam, mert nem tudok, jól átgondoltam, bejártam az összes végletet, zuhanyoztam, hajat mostam, megnyugtattam, hogy még minden cucca egyben van (ő hívott, mert ha mást nem is, bűntudatot fel tud mutatni), ettem egy banánt (van itt egy rakás kajám) és leültem írni. talán eszem még valamit és megpróbálok kicsit aludni is. mert erről még beszélnünk kell, hogy nekem is lehessen egy álláspontom.
vagy legalább magyarázatom.
vagy mittudomén.
mondjuk ha szakítanak az emberrel, úgyis tök mindegy, nem? akkor szakítva van és pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése