shit happens

nagyon sok fájdalmat okozó szó elhangzott. mégse szakítottunk. tudom, hogy jó esetben ha olyat mondanak az embernek, hogy talán sose fognak beleszeretni, meg hasonlók, akkor kéne... 

mégis inkább várok. nem tudok most ezzel mást kezdeni. hosszú és bonyolult, én elfáradtam, és különben is: egyszerűen nem tudom elhinni neki.

nem egészen erre számítottam

úgy tűnik, én vagyok a nő, akibe a pasik végül nem szeretnek bele.

és nem, nem a gyerek téma miatt - a gyerek téma is azért jött fel, mert ő nem érez úgy, ahogy kell, nem vágyik úgy a közelségemre, mint én az övére, sokkal kevesebb találkozásra volna igénye és néha úgy érzi, csak rabolja az időmet.

de azért szeret velem lenni.

közben a másik nőbe ilyenkor már atomszerelmes volt annakidején.

(engem meg evett itt a fene, hogy jajj, milyen gonosz emberi lény vagyok, meg mennyire oktondi, eddig olyan jól elfogadtam, újabban meg ez... 

közben tudat alatt dolgoztak a mondatai, amiknek pedig nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget: félelmei, negatív forgatókönyvei mindenkinek vannak...

dolgoztak a mondatai, és pont jött az az időszak is, hogy keveset tudunk találkozni...

hahh. 

tudatalatti. 

fránya tudatalatti.)


(az emlegetett heves gondolati okfejtések is, amiket valami csoda folytán magamban tartottam, jó nagy részben a gyerek témában születtek. neki egy szót sem szóltam még erről, de magamban napokat őrlődtem...)

hoppá

most láttam, hogy kaptam kommentet a "féltékeny vagyok egy babára" problémához. és ahogy elkezdtem írni a választ, esett le:

komolyan ezt mondta. hogy lehet, hogy nem fog tudni majd családot alapítani velem az anyagiak miatt, lehet, hogy még egy gyerek neki nem fér bele. (kettőt szeretnék, teszem hozzá - ne legyen egyke, ha lehet; középső, elhanyagolt se kell, köszi; a négy meg már sok.)

hát így hogy a frászba ne érezném akadálynak a másik nő gyerekét?!

hiszen külön felhívta rá a figyelmemet: igen, van egy gyerekem egy másik nőtől és igen, ez veszélyezteti a mi közös jövőnket.

mert én, tök mindegy, mennyire elcseszettnek is érzem magam sokszor, meg a satöbbi, férjet, gyereket azért majd szeretnék egyszer, ideális esetben, vagyis... értitek. alakítja az élet, nyilván, de nem hiszem, hogy boldog tudnék lenni egy önként gyerektelen jövőben. tehát minek legyek valakivel évekig, ha totál mást keresünk?

franc. eddig le se esett.

ez a kiszólás vastagon benne van a gyerek iránt támadt ellenszenvben.

egy másik nő gyereke. teszek rá, hogy az övé is, ha emiatt nekem már nem lehet.

fú, szuper, hogy ez így felszínre került, egész más megközelítést kíván a dolog. és nyilván egy komolyabb beszélgetést... még akkor is, ha ezek a félelmei voltak, nem kész tények.

(oké, elvileg már alszom, de gyakorlatilag ez elég húsbavágó téma ám ahhoz, hogy halaszthatatlan legyen...)

...

tudom, mostanában nem lehetek túl szórakoztató, de ez ilyen időszak.

igazából már hétfő este se klappolt minden (spontán hányás?!), azóta jól meg is betegedtem, és a betegség makacsul tartja magát.

csütörtökön meló után spontán hazautaztam a szüleimhez, egyből, a pénteket nagyjából átaludtam - ma mégis taknyosan kellett dolgokat fogdosnom és emberek kezébe adnom. (lehetne fogadni, hányan kapták el tőlem a mit, összes jószándékom és kézfertőtlenítőm ellenére...)

szóval alapvetően nyűgös vagyok, sőt, hisztis, drágáért vett felesleges műanyagokkal próbálok vigasztalódni, ha már teázni nem lehet, mert nincs alkalom szabadon pisilni járni...

(kevésbé költőien: meki, chips, süti, csoki, fagyi, indokolatlan kv...)

tökre nem éreztem, hogy a pasim meg tudja adni, amit várok tőle, vagy legalább annyira hiányolna, mint én őt. a múlt héten alig tudtunk találkozni, és úgy tűnt, az akkori hétfő után csak a most szerda jön össze. és meg hogy különben is: mit kezdjek a saját életemmel, amihez nincs semmi motivációm?!

- további okok, hogy nagyon-nagyon hisztis legyek. sőt, elkezdjen az agyam csupa szélsőséges faszságon kattogni, amibe jól belepörgethetem magam. és aztán azt érezzem, hogy legszívesebben kibújnék a saját bőrömből kínomban, hogy milyen rossz nekem, és szakítanom kell a pasimmal is, mert ennek így nincs értelme, és úgy általában semminek sincs értelme, és #mindenszar.*

pedig csak beteg vagyok és qrvára nyűgös.

majd ha elmúlik, jövök, most aludnom kell, hogy holnap tovább fertőzhessem a népet.

* valami csoda folytán ezeket a heves gondolati okfejtéseket magamban tartottam/tartom, így van ideje mindennek helyrejönni. vagy legalább kiderülhet, hogy semmi se szar. maradandó károsodás nélkül.

#nyűgöséshúzzaazidőt

visszásság

az életem klassz. mégis zavar van a fejemben, üresnek látom és nem találom fel magam benne.

moziba készülök a barátnőmmel, de valahogy semmi kedvem hozzá. se a holnapi munkához. még nem vásároltam be és hajat is kéne mosni. de milyen nehéz feladatnak is tűnik...

semmihez sincs kedvem az égvilágon.

valaki rázzon meg, hogy héééé, csajszi, qrvagyorsan szedjed össze magad!

ha semmi nincs, az a baj, ha minden van, az.

mindjárt készülődöm, tényleg

csak még eszembe jutott az univerzum és az ő humora. hogy én extrán bizonytalan vagyok, a pasim meg kifejezetten az a "nem beszélünk róla" típus. időnként némi nyüstölésre elmondja, hogy basszus, jóval többet érez irántam, mint én gondolom...

csakhogy én nem ezt akarom hallani... basszus.

abszolút az érzelmek, érzések, érzetek embere vagyok, engem ebből a világból leginkább a hangulatok és a benyomások érdekelnek. azoknak is főként a verbalizált kifejezése - elmondani, a lehető legérzékletesebben leírni, mi van bennünk és körülöttünk.

élek-halok a szavakért..

ő ellenben a tetteké. kerek-perec közölte is, hogy szerinte nem az számít, ki mit mond, csakis, amit csinál.

csakhogy én a cselekedetekből sokkal nehezebben olvasok. hiába kel föl hajnalok hajnalán, hogy kávét főzzön nekem, ha nem mondja, hogy tetszem/csinos vagyok/hiányzom/örül, hogy jöttem/ilyennek-olyannak-amolyannak lát/...[egyéb visszajelzések]. 

nyilván sejtem, hogy ez most valami nagy dolog, és nem akárkinek a kedvéért mond le az alvásról, főleg fáradtan... de attól még belül harsog, hogy biztos nem is tetszem/vagyok csinos/hiányzom/örül, hogy jöttem/satöbbi, hiszen nem mondja. 

állandó, visszatérő problémám vele kapcsolatban ez a "nem mondja". 

a feje tetejére is állhat, az összes csillagot a lábam elé hordhatja, az se váltja ki, akkor is megmarad a hiányérzetem.

neki meg ugyanez lesz az "igyekszem, de már megint nem jött össze" részemről. tudjátok, sokszor eltervezem, le is írom, tényleg akarom is, aztán mégse teszem meg, elszámolom az időt vagy energiát vagy tök mást csinálok helyette, bennem van a jószándék, de győz a nincskedvem, szorongás, fáradtság, akármicsoda, vagy csak rosszul sül el.

tuti, hogy ettől a falnak fog majd menni.

hm-hm.

érdekesek ezek a különbségek, de még jobban érdekel: hogyan lehet ezeket áthidalni? ugye megvan a módja?

a hétvége

különben a hét pont úgy folytatódott, ahogy előtte, hála és köszönet.

csütörtökön tejberizst főztünk (na jó, ő főzött, miközben ölelgettem meg piszkáltam meg röhögve vitatkoztunk a nagyon eltérő konyhai szokásainkon...) és elaludtunk a Kingsman-en (pedig jó).

pénteken pedig őrületes kívánás vett erőt rajtam. a bökkenő az volt, hogy közben végig dolgoztam. ez a zsizsgő-szaladgáló véremet mondjuk egyáltalán nem zavarta, csak engem. engem nagyon.

annyira kész voltam, hogy estére már szóvá is tettem, és megegyeztünk egy "ha lesz kedved és még nekem is, akkor keresel és megyek" jellegű, kötöttségektől mentes verzióban, ami nagyon jó, hiszen eredetileg tök más volt a terv, épp a volt kolegáival bandázott.

hülyének éreztem magam, de a bennem élő kis ösztönlény már átvette az uralmat, így meló után átsétáltam a törzskocsmámba... ahol elszomorító módon nem volt nekem való társaság. féltem is, hogy sírás lesz a vége. aztán benyomtam a telefonomon a wifit, és lőn:

megtudtam, hogy egy szivemnek kedves exmunkatársam találkozna, plusz hogy nyertem egy könyvet.

úgyhogy tető alá hoztuk a találkozót, ahol még véletlenül összefutottam egy másik kedves ismerőssel is, szétörömködtem magam, hogy kisorsoltak (sose nyerek semmit), közben pedig hívott a pasim, hogy ugye nem gondoltam még meg magam, mert ő elindult haza és nagyon vár...

szombaton pedig sikerült végre találkozni a legjobb barinővel, aki ráadásul önmaga volt megint, és nagyon kis családias lett a légkör is a helyünkön, és jók a hírek, és találkoztunk random egyéb ismerősökkel is...

végre szociális életet is éltem, annyira rámfért már!

és ittam némi rozé hosszúlépést, a műtét óta először, vagyis a vasárnapról nincs mit mesélnem, a vasárnap nem is volt. (szerintem mondjuk nem az alkohol, hanem a fáradtság miatt, hosszú, teljes hét, satöbbi...) kivéve az este, amikor átugrottam a pasimhoz egy kis összebújva alvásra. (meg egy jó szexre.)

ma délelőtt meg még pihentem, és nem különösebben volt kedvem semmihez, de nemsoká készülök, mert vásárolni kell, aztán újfent találkozunk és főzni fogok neki, amíg tanul  - aztán kezdődik a négynapos böjt, kíváncsi leszek, hogy megy.

az élet és az ő normális kerékvágása.

hardwork

van ez az izé, amivel évek óta küzdök. nem, ez így nem jó megfogalmazás. igyekszem ügyesen észrevenni, ha valami olyanba kezdek belecsúszni, ami nem helyénvaló, és nem átengedni a terepet a szélsőségbe hajló abnormalitásnak.

így persze ha olyan helyzetbe kerülök, ami ismeretlen, vagy ami erős reakciókat vált ki belőlem, egyből elkezdem felülvizsgálni a viselkedésem, reakcióim. vajon ez normális? vajon még belefér? vagy már megint csinálom?

asszem, ez másoknak ismeretlen. de nekem muszáj. nem azért, mert megnyugtat. (ugyan kit nyugtat meg a saját érzéseinek megkérdőjelezése?)

hanem mert ez az én felelősségem, nekem kell kézben tartani a kis "csomagomat", amivel együtt élek, és lehetőleg időben észrevenni, ha helyzet van. ebben senki sem tud segíteni igazán. illetve nem igaz, segíteni tud, szeretettel és elfogadással, de dolgozni rajta helyettem nem lehet.

és én megfogadtam, hogy nem adok teret a régi "hülyeségeknek". nem mindig és mindenben sikerül, de részemről mindent megteszek.

viszont az átlagnál sokkal bizonytalanabb vagyok, és - azt hiszem- néha sokkal több megerősítésre van szükségem. ez velem jár, és nagyon drukkolok a pasimnak, hogy megértse és elbírja. reméljük a legjobbakat.

folytatás

közölte, hogy ha úgy érezte volna, hogy manipulálni akarom, vagy érzelmileg zsarolni, vagy bármi, akkor gond nélkül nemet mond. de ez nem az volt, és különben benne is épp felmerült, hogy töltsük együtt a csütörtököt is...

legalább kiderült, hogy megy ez nekem...

dolgoztam...

...ezen a problémán, tényleg, átrágtam magam rajta egy rakás szempontból, és nagyon okosan beláttam, hogy hülyeség, el kell engedni... ki is írtam magamból, próbáltam elterelni a figyelmem, felépítettem a nap további menetét is a fejemben, rákészültem a holnapra is, át is írtam hatszázszor a bejegyzéseket, míg végül posztoltam, közben tettem-vettem...

csak éppen továbbra is szarul éreztem magam, amibe továbbra se tudtam beletörődni.

(pedig a negatív érzéseket sokszor csak el kell fogadni és békénhagyni és kész.)

úgyhogy végül megírtam neki, hogy mi a szitu.

igyekeztem nem nyomasztani, csak szólni, hogy heló, most ez meg az maradt utánad, hát végülis ez jót is jelent: totál az ujjad köré csavartál, örüljél, de legközelebb jobban figyelni kell az egyeztetésre, mert ez nekem most szar.

tehát igyekeztem a "néma gyereknek anyja sem" elv mentén infót közölni.

valahogy össze kell csiszolódnunk ugye, ahhoz meg ütköztetni kell a nézőpontokat, és jelezni, ha valahol súrlódás van...

mire hívott, hogy hoppá, figyi, akkor találkozzunk mégis.

de én meg nem ezt akartam kierőltetni, csak a rossz érzéseimtől megszabadulni, mert a kierőltetés az játszmázás, azt meg nemár...

de hogy ne legyen bűntudatom emiatt, találkozzunk ma, gyerekezik holnap, jó lesz így.

ettől függetlenül most meg bűntudatom van, de legalább már érzem, ahogy lassan túlnő rajta az örömteli várakozás... 

bonyolult dolgok ezek. 

mármint amik a fejemben zajlani szoktak.

shame

és igen, ilyenkor lehet elég egy elborultabb pillanat, és az ember lánya azon kapja magát, hogy féltékeny egy tízhónapos gyerekre.

kell a személyes tér, a saját idő, alkalom, hogy az élet más területeivel is rendesen foglalkozzunk. kell az elfogadás, hogy ott az a gyerek, ami sok, sok-sok idő (nem az elfogadás, hanem az apaság). kell a tudatosítás, hogy nem, nem tőlem veszi el az apját, nem a közös időnkből...

de a nyavalyás mindenségit (az érzésnek), legbelül most az van, hogy de. hogy tőlem veszi el.

hogy én szeretnék még minden lehetőséget megragadni, hogy vele legyek, és már így is sokról lemondok az egyebek kedvéért, és mért kell háromszor is megcsodálni a héten, milyen ügyesen áll egyedül, miért nem elég kétszer, mint máskor?

nálam most visszatért az a kezdeti izgalom, hogy tele van vele a fejem, állandóan kívánom és hozzá akarok érni és a közelében lenni. nála nem? nála hogyhogy nincs ez?

hogy a francba lehet neki elég ebből ennyi?!

(ez normális, ugye? minél többet akarni belőle... még az elején vagyunk, ilyenkor ennek is kell lennie, nem? totál odalenni meg vissza, eufórikus csillámpónis kívánásban... ez nem valami beteges birtoklási vágy, remélem... nem valami hiba, nem, hogy akkor most én ki akarom sajátítani, hanem csak valami egészséges, ilyenkor szokásos elmebaj...)

az eszemmel tudom, hogy elfogadás, apaság, ez csak egy olyan rész az életében, mint a munka, a barátok, a suli, a családlátogatás... azokra se fújhatok, erre se.

akkor miért vagyok dühös és csalódott és bánatos egyszerre?

és miért érzem, hogy eleve vesztes "versenyben" vagyok egy babával?

komolyan, reggel óta hiába próbálom fejben rendbepakolni a dolgokat. minden kitartó magamat győzködés ellenére fizikailag fáj ez a helyzet és sehogy se tudok megszabadulni a zaklatottságtól se.

faszkivan.

kapcsolat

szomorúsággal a szememben búcsúztam a pasimtól a sulija kapujában. az ember igyekszik leplezni a csalódottságot, de azért ott van az. persze nem tudom, észrevette-e, észre akarta-e venni...

két éjszaka és egy délután jutott belőle a héten. jó volt, csodás volt, feltöltődés volt - tán pont ezért kevés.

azt hittem, simán bírom vele a zsúfolt időszakot, megfogadtam, hogy elég teret hagyok neki, aztán tessék, be kell vallanom, legalább magamnak, hogy nem is olyan könnyű...

már most hiányzik, és valami ijedt bánatot érzek - ennyi is elég belőlem?

tudom, hogy sok van rajta, igen, de basszus. ha a ma estét kihagyjuk, max egy vasárnapi együttalvás fér bele, utána a következő hétvégéig semmi. erre neki épp nem elég 2 gyerekezés a héten a tanulás mellé... 

számítottam a ma délutánra. számítottam az estére is.

rosszul esik, hogy nem kaphatok belőle többet.

nehéz megszoknom a távolságot.

bevallom, nem is akarom megszokni.

valami készül

a kishugom meg elújságolta, hogy lehet, hogy találkozott valakivel, illetve nem is, mert valójában annyira pont olyan az a valaki és tutira a srác is ezt érzi, és biztos lesz majd második randi és aww...

ismerős.

klassz.

maradjon így

két olyan munkanapon vagyok túl, amibe nem akartam belehalni. örülünk. erre már egész rámondanám, hogy normál kerékvágás...

jót tett a vasárnapi sorozatmaraton (nyilván az lett belőle), csökkentett programmal. (csak paprikáskrumpli meg sült tök.)

a hétfő este is chill lett. cukilakótárs elmesélte a legfrissebb pasiügyes élményeit, az emlékektől csillogó szemmel, megállapítottuk, hogy a végén mindenképpen fájni fog, de már nincs visszaút... (ó, azok a húszéveskori sztorik...) befoglaltam a fürdőt, majd elnyúltam az ágyon felhívni a pasimat, és ahogy leraktuk, bealudtam. ennyi.

hajnalban úgy ébredtem, hogy még mindig egy szál köntösben fekszem az ágynemű tetején és ég a villany.

tegnap este pedig ráérősen dumálgattam, miután leváltottak, aztán kitaláltuk a pasimmal, hogy nála alszom és lőn: nyugodt, kellemes kis este. (mondjuk egy fájdalomcsillapítóig fajult szurkálássorozat belerondított, én nem tudom, honnan, meg mért, de az oldalsó sebem utál.)

végre nem volt "kell" meg "muszáj" meg rohanás. 

ezzel ki tudok egyezni, kedves univerzum.

na, szép

gondoltam, belenézek a fear the walking dead-be. hát, nem biztos, hogy annyira jó ötlet volt... most itt parázok egyedül, persze röhögök magamon, de attól még parázok... mi lesz itt este..

a hét többi napja

volt még olyan, hogy dolgoztam. atyaúristen, hát mivanitt, kérem, én nem erre szerződtem! halál volt. tömeg és halál. 

annyi ember ment át rajtam csak "vendégként", meg még a dolgozók, meg a telefonok, meg a parkettás cég emberei és a nem tudom én milyen munkások... a filmesek hisztiztek, hogy valakik befoglalták a forgatási területüket autóval, az őrség kapja be, mindenki kapja be, a konferenciára érkezők rittig nálam kavartak, egy elnyomtatott dátum miatt még másnapra is jutott belőlük, sok csalódott nehezen járó nénike az esőben... a másik konferencia zenészei elvesztek, de az xy hol tartja az óráját, mért nem tudom, ki tudja, és ő mért nem tudja, anyámtyúkja... és a szokásos de mért nem írhatja be ő, nehogymár diktálni kelljen, mi ez a faszság már...

közben kiállnának, beállnának, csomagot hoztak, hozták-e a csomagot, jöttek-e már érte, biciklis forgalom, szólj már neki, hogy rossz helyen parkol, mégis parkolhat ott, mértnemtudodanevét, de ő még visszajönne, xy elcsórta a kártyáját, xy elfelejtette aláírni a csomagátvételt, kapcsoljak valakit, de nem tudja, kit kéne, itthagyjuk a koszorút, persze, hogy beengedheted, miért engedted be, bevisszük a koszorút, mégis kihozzuk, visszavisszük, á de itt nálad lesz a legjobb helyen, hol a főigazgató, ott van-e, mért nincs, még mindig nincs, mért vannak csúszásban, megint bevisszük a koszorút, nem láttad-e a koszorút, meglett-e már a főigazgató, nincs is engedélye, de ő nem diktál nevet, felvették-e a kulcsot, leadták-e a kulcsot, kiment-e xy, benn van-e ma xy, de mért nem, mégis van engedélye, ja nem mégse, á, de mostmár mindegy, ha bent van xy mért nem veszi fel, mi az, hogy várni kell valakire, aki bekíséri, ő nem akar várni, vadásszam már le a főigazgatót, ha arra jár, szóljak már be telefonon, adjam már ide, vegyem már vissza, nyissam már ki, figyeljek már a hátam mögé is, köszönni is kéne, találták az udvaron, bejöhet-e pisilni.

mindezt nyilván egyszerre.

legalább 5 részletben sikerült ebédelni, míg végül feladtam. per nap. volt, hogy fél órán át folyamatosan indultam pisilni.

tömeg és halál. (ez így nem maradhat, valamit változtatni kell, nem tolhatok le 12 órákat non-stop stresszállapotban... ezen még gondolkodom, talán meditáljak? vagy hogy?)

az esték is "idegállapotban" teltek. pedig volt összebújva alvás és/vagy szex (mondjuk stresszelve az is olyan, amilyen, kiengedni semmitől se tudtam), sőt, volt nagyon cuki miattam koránkelő pasi, aki még kávét is főzött nekem.

meg volt, hogy én főztem, életem első kotyogósa, és a fahéjat se felejtettem ki és fel se robbant és finom is lett, mindezt kőkemény hajnalban, csukott szemmel, büszkeség van.

és hát igen, igen, a pasim rendre bealszik este, megnézetett velem valami horrort, amin halálra paráztam magam, őt meg folyton ébresztgetni kellett. megnézettem volna vele én is egyet, de már az elején kidőlt. 

nehéz ez a rohanós, túlterhelt hétköznapos rész...

és glamour-napoztunk, ahol volt az a rész, amikor lemaradtam A kenyérpirítómról, mert én már vissza nem megyek érte, meg amikor a pasim várt rám, míg én vadásztam valakit, aki megosztja velem a kuponját, amit egy másik helyen már ellőttem... meg vásároltunk együtt (pedig benne se volt a tervben), ami nekem nem valami megszokott, de vele elég jól megy. láttam végre vezetni és hát wow, a pasim tök jól vezet, és ez nagyon klassz.

meg végül mégis megnéztük a horrort, és megállapítottuk, hogy a parkettája is pont úgy recseg, meg a szekrényajtaja is úgy nyikordul... és nyilván ijedeztünk, ijesztgetett, meg ki is röhögött, fun volt.

lett egy csomó must have cuccom (úgy értem, akkor is meg kell venni, ha nincs glamour-nap), neki is lett, ettünk a kfc-ben (tök véletlenül pont ott jártunk és nini, volt kuponom), mégpedig egy egész vödörnyi bundázott izét meg bigyót, mint a filmekben, sokat mosolyogtunk egymásra és azért szexeltünk úgy is, hogy nem voltam befeszülve, ami hát, tudjátok milyen, kikísérleteztük, hogy lehet a legbújósabban filmet nézni, kiderült, mennyi mindenben különbözünk, meg az is, hogy ettől még minden jó.

és tessék, mindjárt vége a hétnek. 

most meg uzsonnáznom kell, csodálatos otthoni sonkát meg paradicsomot meg sültszalonnát, irigykedjetek.

minden jó, ha jó a...

végül - surprise - nem mentem el hajnalban a piacra. ellenben még éjjel írtam a pasimnak, hogy á, hagyjuk ezt a holnapot. amit reggelre megbántam, mert még ha nyüsszögéssel töltöttem a hétfőt, akkor is csak pihentem fizikailag... ő viszont már áttervezte a napját, és nem engedett belőle.

mondjuk tök igaza volt. (szeretem benne ezt a határozottságot egyébként...)

tehát az egész napos együttlétből egy esti "benézek" lett, hogy valami kompromisszumot azért csempésszünk a dologba. én meg ettől totál felszabadultam, semmi nyomás, hogy meglegyek időre... így végeláthatatlan(nak tűnő) szorgoskodásba kezdtem. találtam egy húsboltot, ahol nem tudják vékonyra szeletelni a tarját, meg egy fasza táskást, ahol ezerháromért(!!!) leváltottam a kajahordós papírszatyromat igazira (kicsit nagyisnak tűnt elsőre, de kitérdekel basszus, nem fog szétfoszlani az esőtől, nem kell újracelluxozni hetente, és nem szakad el random, ha telepakolom), imádoooom.

kürtőskalácsot ebédeltem, mert csak. feltöltöttem a fagyasztót, pakoltam és főztem és pakoltam és főztem és befoglaltam a fürdőt hosszan, miközben még mindig főztem...

és közben írt a pasim, hogy B terv is kilőve, mégis csak hamarabb jönne, guess what, az univerzum szeret.

persze egyik kaja sem úgy sikerült, ahogy kellett volna, de ezen már csak röhögni voltam hajlandó, mondtam neki, hogy majd eldönti, ebből eszünk-e, vagy megetetem máshol. szerinte jó volt, bezabáltunk, de tényleg, annyira, hogy hozzám se tudott már nyúlni... 

legközelebb nem szedek neki ennyit.

... és így történt, hogy megmaradt előtte a becsületem is, meg a káposzta, meg a kecske, meg a ... tudjátok.

szenvedély - ja, nem, szenvedés

különben remekül leírja a helyzetet, hogy a pasim nem azzal a kérdéssel szokott nyitni: milyen napod van?, hanem azzal, hogy hogy vagy, most is fáj?...

megfázás, pms, mensigörcsök, vakbeles fájás, műtéti fájás, fertőzéses görcsök, további random sebfájdalmak, újabb mensigörcsök, komplett alhasi fesztivál... az elmúlt másfél hónap, időrendben. szerintem már ő is nagyon várja, hogy túllegyek ezen a nem túl vonzó időszakon. persze hősiesen kitart.

menteni a menthetőt

hát jó, Glamour-napok, csá, majd max megint beesek péntek reggel előzetes terepszemle nélkül a kifosztott boltokba, tömegbe és káoszba... ha lesz erőm, kacc-kacc. (remélem, később is lesz az, amit vennem kellene...) új telefon rendelése eltolva, nehéz ügy ez úgyis annyi pénzből, amit szánok rá, meg is kell tapogatni az eddigi jelölteket élőben, ha eddig kibírta a régi, remélem, bírja még kicsit. (akkorát zakózott a kezemből tegnap, és még csak szét sem esett, minden bizodalmam benne van.)

hugom elúszott a mával, pipa.

barátnőmet átinvitáltam, úgy meg nincs kedve, fájó szívvel áttéve máskorra. (nekem is ez lett volna a napom fénypontja, miheztartás végett, vártam már nagyon, szóval tényleg kár.)

mobilnetet rendelni holnap is tudok, már döntöttem, csak fel kell őket hívni vagy dobni egy sms-t, annyi bele fog férni.

a minden más ráér.

boltba elbattyogtam végül, újabb félsiker. persze a húsok borzalmasak voltak - marad a holnap hajnali piacra rohanás, de nyolckor lefekszem a francba, drukkoljunk, hogy aludjak is.

és nem túlzok, megdöbbentő, mekkorát zuhant a teherbírásom röpke egy hét alatt, és milyen lassan akar visszakúszni legalább egy elfogadhatóan nyavalygós szintre.

négy éjszakát, három napot kellett végigkoplalnom. az egy sovány embernek sok. azalatt egyszer kaphattam cukros teát, meg kétszer valami "cukros infúziót", kétszer sóoldatot, slussz. úgy elszállt az erőm tőle, hogy simán elaludtam beszélgetés közben, könyörögtem a nővéreknek, hogy csináljanak valamit, bármit, mert fekve is szédülök és nem tudok felkelni az ágyból, és amikor a műtő előtt várattak egy órát meztelenül, a hidegben, pár lepedővel letakarva, és végighallgathattam, hogyan operálják meg ébresztik az előzőt, már se tiltakozni, se rettegni nem tudtam, olyan volt, mintha csak félig lennék a testemben, a tudatom kezdett már kifele csúszni, csak úgy magától.

és akkor még jött a frissen műtöttek fájdalma. ami egyébként öröm és boldogság a görcsökhöz képest, amiket sikerült még megnyernem valami fertőzés vagy a rosszul pozicionált drén vagy némi megbolygatott vesekő/homok miatt (nagybetűs rejtély maradt az ok) - háromszor, hogy igazán kimaxolhassam.

a fájdalom pedig fárasztó. és én már gyulladt vakbéllel dolgoztam végig a péntek-szombatot is, a műtét kedden volt, de még csütörtökön is görcsöltem egy jót. tehát nem pár óráról beszélünk, szóval.

nem kell érte sajnálni, vagy ilyesmi, csak hát ja, qrvára elfáradtam és legyengültem, és az istennek se akar a szervezetem ugyanolyan lenni, mint volt. (pedig régen is akadoztak nálam a dolgok, de ugyan kérem, már azért hálás lennék, ha megint ott tartanék. #türelmetlen)

...

baszki.

nagyon frusztrált

baszki, baszki, baszki.

(tudom, nő vagyok, nem kéne, de baszki.)

annyira szeretném úgy élni az életem, mint előtte, és végtelen butaságokat csinálok. mert nem látom be, hogy még nem megy úgy...

mára csomó dolgot terveztem. tudtam, hogy kb a fele fog megvalósulni, de legalább van választék, az mindig jó érzés, ha félre lehet tenni dolgokat, amikhez hirtelen nincs kedvem...

na de hogy ennyire semmit...

hazaértem, és azóta nem keltem föl az ágyról érdemben csak egyszer, csinálni magamnak egy vaskos rántottát. ennyi.

piac, kajacsinálás. ez lett volna a nagyon fontos. beharangoztam a pasimnak, hogy holnapra lesz kaja, és hát így... (sose többet nem csinálok ilyet, majd ha lesz, örüljön a meglepinek, a kudarcról meg nem kell tudnia...)

most kelhetek föl hajnalban, hogy nyitásra ott legyek, és csinálhatom kapkodva.

oké, erős vagyok, menni fog. (vagy ezzel is csak áltatom magam?)

de le volt beszélve a hugommal is egy rövid összefutás, meg a barátnőmmel az este. a hugomat még csak-csak lemondhatom, na de a barátnőm, ő olyan sms-eket írt, hogy ez lesz a napja fénypontja, meg már annyira várja, meg stb, stb, vagyis hogy nem mondhatom le.

pedig aludnom kéne.

igen, igen, alhattam volna délután, az elmúlt 5 óra itt volt rá... de nyilván úgy van vele az ember, hogy jajj, csak egy kis idő kell még, és összekapom magam, nem alhatok, mert akkor már oda a napom, akkor már tutkó semmit nem tudok kihozni belőle.

már reggel is ezért nem jöttem haza egyből aludni... mert ha elalszom, alszom délig, kajakóma és zombitempó van kettőig, heló hétfő, szia hétfő, jó hogy jöttél, kár hogy szinte nem is voltál...

közben meg itt ülök, teljesen lemerült aksival, vagy hát na, értitek. és az előbb konkrétan zokogtam fél órát a fáradtságtól. meg az elkeseredettségtől, hogy nem, ez sehogy sem fog menni, erőtlen vagyok és kész, ennyi, én nem akarok ma már sehova menni, én nem bírok. még dohányozni sem voltam kint, csak hogy értsétek, mennyire, pedig az aztán mindig megy, a legnagyobb kakiban is. (kivéve az olyan extrémitásokat, mint a kórház.) nem vagyok én még kész éjszakázni, nem bírom én a rendes tempót sem, sok volt a múlt hét, sok a hajnali kelés, sok a reggeli mászkálás... sok a koplalás is, de ha megvan vagy nagyon elfáradok, sose bírok úgy enni. holtfáradt vagyok, és ez ijesztő.

fú.

baszki.

na, ebből hogy a lópi...ba fogok kimászni?

energiát vennék, sürgősen. (ugyanitt kétségbeesés ingyen elvihető...)

kiegészítő poszt

ja, hát nyilván azért keltem ilyen q..a korán, mert a pasim ment szolgálatba, de muszáj volt végre együtt aludnom vele. (ha jó együtt aludni, az jó.)

de az egész tegnap jólesett.

14 óra alvás után (lehet, hogy tényleg elfáradtam múlthéten) átbattyogtam, sütöttünk hurkát meg oldalast (kiürítettem a fagyasztóm), dumálgattunk a lakótársaival, heverésztünk az ágyon, nézegettük egymás filmgyűjteményét, nézegettük egymást, addig válogattunk filmet, hogy végül késő lett és inkább lefeküdtünk aludni, 

ám mivel minden történetbe kell csavar, még ha banális is...

#intéztemmagunknakegyhosszúnyűgösnapot

én még a vörös rettenet utolsó napjait élem (ami alatt csak neki jó), így már majd' megpusztultam a kívánástól... ha ilyenkor huzamosabb időt a közelében töltök, ez átlépheti a kritikus szintet. (ismerjük.)

szóval nem gondoltam bele a várható következményekbe... szerencsénkre/szerencsétlenségünkre a pasikon van egy gomb, amivel ki lehet kapcsolni az agyukat, így ő sem gondolt bele...

szóval végül meg se mertük nézni, hány óra, a ma reggel kicsit döcögősen indult, a busz után meg szaladni kellett.

(de talán sejtitek, mennyire megérte.)

#imádomakémiátköztünk

#hashtag

olyanok történtek ma,

hogy nagyon-nagyon korán keltem, pedig szabadnapom van. jó, nyilván azért nem annyira korán, mint amikor nincs, de fél 6-kor busz után futni reggeli torna gyanánt... nemsokára pedig már a melóhely mellett kávézni... (tudjuk, csak az van nyitva olyankor...)

szóval ittam gyönyörű és hatalmas tejeskávét, vagy egy órát dumáltam a pultossal, jártam a munkahelyemen meglátogatni a koleganőt (meg pisilni), csináltattam végre fényképet a belépőkártyámhoz (ami eddig egyszerűen nem akart összejönni...), ami természetesen totál vállalhatatlan lett, összefutottam a hugommal, hogy kapjak otthonotthoni paradicsomot,

elterveztem, hogy beugrom a piacra, amit jól nem csináltam meg, ellenben ittam még egy kávét egy másik helyen, ahol valami fura fal volt köztem és az ismerőseim közt és szinte semmit se kommunikáltunk, amitől elszontyolodtam,

elfelejtettem reggelizni, ellenben hazajöttem az albiba és mostanáig hülye velvetes cikkeket olvastam.

mindezt azért, hogy ne aludjak el, miután hazaérek, mert akkor lőttek az egész napomnak.

persze a két kávé, a reggeli hiánya és a szontyiság egészen más irányt adott a napomnak, mint terveztem... és máshol is tartok az elintézendők listáján, még.

de azért a fél siker megvan.

ja, és az előnézet helyett rendre a közzététel gombra nyomok. franc.

dióhéj. mamutdió héja.

kedd este cukilakótárs lázasan (úgy értve, lázas betegen) megcsinálta a kádat meg a csapot, aztán hazautazott. (én továbbra is csak vonszoltam magam.)

szerdán kitakarítottam a maradék lakást, ágyat húztam, kipakoltam és átnéztem és újrahajtogattam minden ruhámat, téli-nyári kupacot cseréltem, a szekrényeket kitörölgettem, egy csomó ruhát kidobtam (megint. kicsit szomorú vagyok és kicsit gyűlölöm az albis mosógépünket is, megint.). mostam kettőt, meg kézzel rengeteget, elrakosgattam még csomóbb cuccot ( - és még így is maradt, várakozó álláspontra helyezkedve, táskákba meg dobozokba hányva, jövő heti melónak). 

nagygenerált csináltam, már ami a külsőmet illeti, aztán megetettem a pasim és felavattuk az ágyam és hazament aludni (mert tényleg, tényleg rövid ez az ágy, csessze meg.).

hajnalban azt álmodtam, hogy megjött és nagyon fáj. felébredtem, és rájöttem, hogy tényleg megjött, és tényleg nagyon fáj. 

kicsit örültem, hogy nem korábban, és nem is később, a munkábavisszatérős napomon. (ma kiderült, hogy korai volt az öröm...)

a csütörtököt ezen a vonalon végighaldokoltam. volna, ha nem kellett volna elmászni a háziorvoshoz a papírjaimért, meg akkor már a pasimmal is egy röpke tali. persze a röpke tali alatt már végig picsaszarul voltam, pedig még vacsizni is elvitt.

hazafele azon agonizáltam, hogy mért kellett az egész előző napot végigpörögnöm, megállás nélkül, estig... tudhattam volna, hogy kell majd az enerdzsi...

le is feküdtem jó korán.

és jól nem is tudtam elaludni. majd valami félálomszerű delíriumban (én komolyan nem tudom, hogy mondjam, egész durva módosult tudatállapotot produkáltam...) újraéltem fincsibbnél fincsibb kórházas jeleneteket. órákon át. köztük fel-felriadva, hogy jól kiakadhassak.

volt egy, amiben a pasim olyat mondott, ami nekem rosszul esett, úgyhogy ezt felemlegetve elküldtem egy üziben a francba. válaszolt, azon még jobban kiakadtam, elküldtem azért is.

zokogtam hosszan és hangosan (teszem hozzá: véééégre...), mert lehetett, mert nem volt itthon senki, aztán beleájultam.

olyanokat álmodtam, hogy még az exemmel élek, hogy bemegyek reggel dolgozni és lelőnek és újra kórház, hogy kismacskák vannak rámbízva és akárhogy gondoskodom róluk, lassan mind kinyuvad és én tehetek róla... meg még hasonló faszságokat. ezek külön álmok voltak. tutira, mert mindegyikből verejtékben úszva ébredtem fel (eddig azt hittem, ez csak valami költői kép. de nem.). 

reggel korán bementem dolgozni, írtam bocsánatkérő üzit a pasimnak, elgondolkodtam az életemen, úgy készültem, hogy veszek majd minden akadályt, végülis újra itt, hajnalok hajnalán, juhú, jó lesz.

nem lett. kb tíztől már oltárira fájt a hasam, a görcsölő méhem és a sebeim egymást gerjesztették, ki is sugárzott, hol a derekamba, hol a hátamba. és a poén kedvéért egyszer csak jött a váratlan pillanat, a nem várt felismerés, képembe a szikár valóság, a... értitek - nem lehetett már több fájdalomcsillapítót bevenni estig, pedig az addigi mennyiség nem használt eléggé. 

jött a kétségbeesés is, meg a düh, felváltva. pityergés, amikor senki nem látta, válogatott anyázás, ha nem hallhatták. 

órákon át tartó agonizálás, másra koncentrálás, bármire, de tényleg, egyre csendesebben, egyre elcsigázottabban (a fájdalom fárasztó, mondtam már?), egyre...

hát én nem is tudom, a végén csak elmásztam az első padig, fölhívtam a pasimat, és megkértem, hogy meséljen, mizu beszéljen hozzám, bármiről. mert nekem erőt kell gyűjteni, mert fogalmam sincsen, hogy a frászba leszek képes hazajutni. (rájöttem, hogy az emberi hangba remekül bele lehet kapaszkodni. de erről máskor.)

jó, hogy végül sikerült. volt padlón ücsörgős erőtgyűjtés. újabb kör fájdalomcsillapító. forróvízben ázás. pityergés, hogy mikor leszek már végre megint jól, unom már ezt, elegem van, legyek már jól. tápanyagbevitel. ágyban fekve blogolás. egészen magamhoz térés... (zombi-magamhoz.)

most félek elaludni, és azt mantrázom, hogy már minden jó lesz, a holnapot simán letolom.

muszáj volt jól kiírni mindezt, különben mittudomén.

a mai is bekerült a 'leghosszabb napjaim evör' szűkös, rettegett emlékű táborába.

a mai nap totális szívás volt.

a mai nap mostmár igazán lemondhatna.

függöny.