napok

a cuki tűzoltósrác most nagyjából mindenben ott van, kezdem úgy érezni, hogy minden szabad pillanatom csakis vele akarom tölteni, már a internetet is totál hanyagolom, értelmesebb elfoglaltságnak tűnik percekig szó nélkül bámulni bele a szép szemeibe csak úgy...

közben meg megfogadtam, hogy én mégegyszer nem vonulok ki a világból egy szép szempár kedvéért (jaja, tudom, hogy ilyet a pasik szoktak nőkről, de úgy tűnik, szemfetisiszta vagyok, na, az összes nagy szerelemben ez a közös pont...), nem hanyagolom el az élet egyéb területeit, nem zárkózok be a saját külön kis világomba, 

igenis én olvasni akarok másokat, meg kommunikálni másokkal, meg ismerkedni, meg persze a barátaimmal lenni ugyanúgy...

most nem tudom, mi a normális, tényleg.

pláne, hogy egy hete itt vagyok az exlakásban macskázni, ami behatárolja a lehetőségeket, ottalvást, mászkálást, főleg, ha még dolgozom is... (hosszú hét, sok munka.)

a macskázás különben egy hatalmas érzelmi teher, nem gondoltam én ezt át rendesen... itt lenni, vele lenni... hülye voltam, hogy elvállaltam, és sose többet nem akarok ilyet a nyakamba venni.

ja, és most nem olvaslak titeket se, és ettől szörnyű bűntudatom van, meg a híreket se, amitől lassan már semmiről se lehet velem beszélgetni, közben viszont takarítani kéne, bevásárolni (és elmenni sok-sok helyre mindenféle sürgős ügyeket intézni, de nem fogok ma már, úgy érzem), kicsit a pasimmal lenni, játszani legalább egy órát a ciccel és korán lefeküdni, mert holnap munka. közben olyan vagyok, mint akit egész éjjel szívlapáttal ütöttek, ömlik belőlem a vér, hétvége óta ma aludtam rendesen először, nyüsszögni szeretnék és elbújni egy csöndes sarokba, hogy mindenki hagyjon békén, satöbbi-satöbbi... 

ilyenek vannak perpillanat. de majd.