zárójelben

megjegyzem lenne dolgom, de az koncentrációt igényel, én pedig ma nem vagyok hajlandó koncentrálni. meg amúgy az üresség is összezavar, meg a vágyak is, meg a bőgés se segít túl sokat, ha az embernek fontos, és nemannyiraszeretem dolgokra kell figyelnie hosszasan.

szóval holnap. pff. nincskedvem.
#szeddösszemagadholnapra

az én zeném üvölt

azt elfelejtettem említeni, hogy össze-vissza óvatoskodtam, meg lopakodtam, hogy ne keltsek fel senkit, míg végül rájöttem, hogy tök magam vagyok itthon... (a kommunikáción lehet dolgoznunk kéne...)

és egyből az jutott eszembe, és azóta is, egész álló nap arra gondolok, mi mindent lehetne itt csinálni egy férfival - így, cenzúrakényszer nélkül. (hangok. hangok!!)

(mások ezt hogy oldják meg? lakótársakkal, szobatársakkal? ahh, rémálom.)

valaki nyugtasson meg, hogy csak a sok rosé utóhatása, meg az összezavarodásé. 

mert én még egy hetet nem bírok ki íííííígy. ez mi?!

hja. barátnőm pasizik. már a tindernél tart konkrétan. javasolta a vigaszfaszt, de én nem akarom. pedig tényleg ott tartok, hogy bárki szimpatikus vihetne, csak ne akarjon előtte hosszabban ismerkedni.. 

közben meg, őszintén, két férfit tudnék elképzelni jelenleg utólagos undor és szégyen nélkül. (háhá, figyelitek a csavart? kettőt.)

az egyikkel nem akarok, a másikkal nem szabad, szóval mr.szintebárki rövidúton leredukálódott mr.senkire.

most épp nem tudom, mit csináljak, én már nem is emlékeztem, hogy ez ilyen kínzó és jelentős. minden történés, aggódás, tevékenység mellett ott van a fejemben (és ha még csak ott lenne), egyszerűen nem tudok nem gondolni a szexre, még akkor sem, ha közben épp a főnökömmel egyeztetek határidőt vagy anyámnak rinyálok, hogy a régi mosógépet jobban szerettem.

leköthetném mással az energiáimat, de lássuk be: ezek elég speciális energiák, elég erős érzelmi töltettel, amit egy jó futás sem vezethet le. (pláne hogy utálok futni.)

és bár egy kapcsolatban simán nemet mondok a holtfáradtság miatt, most túlmennék minden határon, simán.

vagy ez arról szól, hogy lélek, bújás, ego, biztonságérzet, mindenrohadthiányom? ezek manifesztálódnak? akkor inkább maradjunk meg a csak-sírásnál. és úgyse segítene, igaz?

#abszolútfirstworldproblem 

#jajjdeezígyrémes

#inkábbmégisbőgnikéne

(lábjegyzet: a barátnőm nem kurválkodik, félreértés ne essék. a másik kívánatos férfiemberrel pedig csak bolondító kémia van, más sose működne, tehát nem akarok utó"liánozni" vele se, mással se.)

basszus

tényleg rohadtul idegesít, hogy egész más időpontot ír a bejegyzések alatt, mint kéne, de nem találom a beállítást... valaki ért ehhez? help!

egész héten szabadnapra vágytam

nagyon, piszkosul szeretnék már most jól lenni. 

de tényleg most.

ma semmit nem csináltam igazából - aludtam délig, részletekben megettem némi rántottát, közben zenéket bömböltettem és bőgtem, elfelejtettem kenyeret venni holnapra de legalább ezért is bőgtem, végre megpróbáltam orgazmussal vigasztalni magam (bocs, mindenki) és csak utána bőgtem, de akkor nagyon, feküdtem az ágyamon és néztem a szép piros lámpámat miközben szakaszokban bőgtem, rutinból letöröltem a nemlétező port bőgve, néztem az elképesztően, leírhatatlanul, indokolatlanul randa függönyöket tök jogosan bőgve, wc-t takarítottam csak azért nem bőgve, mert nem mertem közben levegőt venni, táncikáltam mindeféle kedvenc számra szintén nem bőgve, mert nem kaptam elég levegőt, kiporszívóztam hangosan zokogva, mert olyankor lehet, elkezdtem ruhákat hajtogatni,

aztán valahogy itt gépelek helyette és ... még mindig tart a nap, üvölt a kaukázus (az örökké kultikus lemez, mert akkor voltam fiatal és boldog és kalandozós meg ilyesmi...),

és halvány lila segédfogalmam sincs, mit kezdjek magammal.

nem fura ez?

míg ex-szel éltem, ugyanígy voltak "szabadnapjaim", szabad estéim és éjjeleim meg pláne (a munkájából kifolyólag), főleg hétvégéken - sok-sok órát töltöttem a lakásban tökegyedül, mégsem volt ilyen kétségbeejtően és bőgnivalóan zavarbaejtően üres.

mondjuk én sem voltam az, jó.

de akkoris: nem fura?

és azt mondtam, hogy mivel mi lakunk legalul, mostantól szabad a tánc? (nem mondtam, mert én is csak most jöttem rá. ki is használom.)

amúgy már nem bőgök, nem tudok ilyen gyorsan könnyet újratermelni szerintem.

ez a hét

tökéletesen leírható 12 betűvel. 5 szótaggal. 2 szóval:

sírás.
alkohol.



köszönöm a figyelmet.

most itt vagyok

a régi lakásban, a régi dolgokat csinálni a cicámmal, akit annyira de annyira szerettem, hogy én nem is tudom, mihez hasonlítsam.

(aztán ahogy értek a dolgok, egyre távolítottam. az egy überbrutál fájdalom volt: végignézni, ahogy nem érti, mi történik és kiakad meg próbálkozik... nem is voltam képes írni róla.)

fura, zavaros, nem baj, ketten vagyunk, illetve én vagyok is, meg nem is... fene gondolta, hogy így elfáradtam... aztán a macs véletlen megkarmolta a karom, és azóta bőgök. 

hirtelen rámszakadt a halálos kimerültség is, meg a sok kisebb-nagyobb bánat...

most akkor kérhetnék még egy nap hétvégét? légyszi...

piros lámpa

amiről pedig nem szoktunk írni, pedig egészen húsbavágó és rendszeresen elakasztja még a lélegzetet is:

hogy a vágy, az ösztön meg szinte szétvet belülről.
egészen vicces így szenvedni...

piros kislámpa

egyébként azóta kitakarítottam ( a wc állapotán soha sem fogom túltenni magam... 2 szivacs és egy pár gumikesztyű veszett az ügyért..) és nagyjából ki is pakoltam, a szoba teljesen átrendezve, a fehér kislámpa helyett piros van és imádom..

és már nem kocsmázom minden este (csak minden másodikon), 

és azok után sem hívom kétségbeesve exet, hogy fogadjon be pár órára, 

hanem hazajövök, mint a jókislányok. (igaz, hogy néha csak reggel 5-re, de na.)

(az elmúlt évben összesen nem ittam ennyit, mint ebben a két hétben. az elmúlt öt évben nem bírtam ilyen jól a piát, mint most. az elmúlt tíz évben sosem segített ennyire pozitív irányba a kocsmában tartózkodás, mint. az emberek. a helyek szelleme... a minden.)

sírni főleg nyilvános helyen szeretnék, és akkor is mindig összefutok valakivel, vagy épp dolgozom és na. kivéve az első kocsmázós éjjel.

na, akkor ahogy elváltam a mindenkitől, felhívtam exet,  hogy mehetek-e, leraktuk, és én csak zokogtam és zokogtam, keresztül gyalogolva a "bulinegyeden", várva az éjszakait, ülve az éjszakain, sétálva exotthonig, belépve az ajtón, satöbbi. legalább egy órán át - kizokogtam a lelkemet is. végre.

azt gondolom mondanom se kell, hogy mivel nem kiléptem a komfortzónámból, hanem konkrétan megsemmisült, több új behatás ért, mint... hát jó sok éve.

és folyton fáj, és állandóan nehéz. de attól még sajnos kell.

por- és egyéb macskafélékről. meg paprikáskrumpliról.

szóval végül hétfő este költöztem  - holnap lesz 2 hete. 2 hete!!! -, mert a barátnőmnek, aki tündérbogár volt, és átdobott kocsival, (mert befért az életem egy autóba, most mondjátok meg,) közbejött valami macskajajj, vagy ilyesmi. 

előtte 3 nap alatt elköltöttem annyi pénzt, amennyit egyben még sosem láttam korábban. (kaució. kaució. kaució... ) részben szuper cuccokra is, az jó (xtrémleárazott, isteni puha fürdőköpenytől kezdve akciós vállfákon és mécsestartón át kislámpáig)... ám mint kiderült, én a miss éhenfogokhalnihanemvásárolokelőre kategória vagyok (világvégevárók, pacsi) - a fél spar és piac ott figyelt zsákokban, alig mertem megmondani a cipekedőknek... de tényleg: tészták, konzervhal, fűszerek, méz, tej, sűrített paradicsom(!!! - wtf), fagyasztott húsok (ez okos volt), liszt, cukor, só, még gríz is, hátha pont tejbegrízt akarok majd enni este, és nem lesz, és ezért inkább visszaköltözöm.

nem akartam. ellenben 5 perc alatt bedobáltuk a cuccokat, és én ott lettem hagyva az új életemben, két nagyon kedves idegennel, és azt se tudtam, igazán nem tudtam, mi a frászhoz kapjak hirtelen.

((egész addig ugyanis pörögtem, a boltokat jártam, a netet bújtam a listáimmal, ehhez listákat gyártottam... a legutolsó vásárlós vasárnapot annyira kimaxoltam, hogy délutánra megjártam a sosem látott kikát, a jysköt, a tescót, kétszer a spart, mindenféle kisboltokat... és utána még össze kellett pakolnom. a pasimra vagy a cicámra még véletlen sem néztem.

hashtagnincsidőmsírni pipa.))

szóval gőzöm se volt, mi legyen. aludni minek.

úgyhogy a konyhába kipakolás után titokban nekiálltam konyhapultot és mosogatótálcát súrolni, és főzni.

igen, nekem első este feltétlenül és azonnal neki kellett állnom paprikáskrumplit főzni. (mit este, éjjel.)

menet közben kiderült, hogy nincs zöldséghámozó (elpestiesedett picsa lettem mostanra, de musthave, azóta lett is), vágódeszka, rendes kés (az megvan, hogy a szárazkolbász mindig túl friss a piacon, kivéve mikor nincs min és hogy vágni?), így elvágtam a kezem és két és fél órán át szerencsétlenkedtem. 

nem volt továbbá merőkanál és rendes mélytányér sem, szóval csészével szedtem kislábasba. 

de addigra mindegy volt, mert kiderült, hogy maradék whiskey viszont van.

beszélgettem a kitudjamilyen fiúval - ő is cuki. kibontottam és összeraktam a fehér kislámpámat, majd kiábrándultam belőle, szétszedtem és vissza is csomagoltam (jobbanmintújonnan), előkerestem az otthonillatú, macskanyálasszőrös ágyneműmet, amiben előző este még máshol aludtam, 

és nem gondolkodtam.

másnap meg azért nem, mert majd' meghaltam a fáradtságtól meg az indokolatlan másnaposságtól, az ekcémától a kezemen (amit a mosogatósúrolás hozott ki, hello my new friend) meg a tudattól, hogy az új otthonom mocskos.

retkes.

redvás.

tejóég, tényleg mennyire kényes lettem tíz év alatt... - de könyörgöm: kosz. kosz mindenhol!!!! ezt korábban észre se vettem... 

szóval szutykos. élhetetlenül. fuuuujjjjj.

és ha már takarítani esélytelen volt hétvégéig, este inkább elmentem kocsmázni. ahol ittattak velem rumot, amit szintén nem iszom, akárcsak whiskey-t, de legalább olyan hatásos a sokkhatásra és a szívfájdalmakra, énmondom.

bármi van is, szóljatok, megfelelő rumlelőhelyekben tudok segíteni.

hol is voltam idáig

szigorúan nézve főleg a munkahelyemen és tömegközlekedési eszközökön és azok megállójában, vagy útban valamelyik megálló felé. meg kocsmában, főleg egy bizonyosban, de azért máshol is. voltam továbbá exnél és a cicánknál, többször, mint mások szerint illik (szaromle.)

na jó, és egy kicsit voltam az új lakásban is...

szóhoz sem jutok.

hát nem tényleg megcsináltam?

heti siker

rádión hallgatni a napfogyatkozást

egymagam

nagyon sokat vagyok magamban.

az a faramuci helyzet, hogy ex reagál, ahogy reagál (hullámzó, marasztal is, küld is, manipulál is...), vagy használható, vagy nem, az egyszem bestfriend meg ugyanebben a cipőben botorkál, és nekem kell benne tartanom a lelket, meg megérteni, hogy sokkal rosszabbul van. teszi amit tud, és próbálunk összecsiszolódni mászkálósra, eddig főleg vicces eredménnyel... (rendszeresebben, programokra, városba, értitek.)

a család azért pár lépés távolság, meghallgatnak, de ott van az árok, amit nem temettünk még be, légyrésen! táblákkal a szélén.

haverok.. most nem keresném meg őket így hirtelen, még azt sem tudom, ki és hogy lenne elérhető, és nem is akarnám bevonni őket a nyűglődésembe.

a munkában meg, hát ott egész nap a kutya nem szól hozzám (csak ha le akar baszni, vagy számonkéri a feladatot, de az nem számít), és én se beszélhetek senkihez. van aki mióta a főnökség visszajött, nem is köszön. még vissza se. (és meg is értem, na erre varrjatok gombot. az a fránya belső szabályzat...)

már arra sem kapom fel a fejem, ha a nevemet mondják (van belőle másik, és 100%-ban ő a címzett). ma reggel pedig azon kaptam magam, hogy a rádióval beszélgetek. izé.

tök jó, nem ontom a végtelen gondolatfolyamomat (ide se kéne írnom, hasonló okokból, de most olyan jó...), miközben agyalok- mert non-stop agyalok, nyilván, sokkal felszabadultabban engedhetem át magam az egésznek. és nem is kell erőltetnem a szociális érintkezést mikor nincs kedvem.

viszont így hol a társas támogatás? a hétköznapi hülyéskedések? a verbális kurkászás minden személyesség nélkül? egyáltalán: egy rakás emberrel vagyok összezárva reggeltől estig, irodában, bkv-zva, boltban, utcán hömpölyögve, mégis mintha egy üres szobában hallgatnám a zenéimet... túlzásnak érzem.



ha legalább fizikailag is magam lehetnék hozzá... na, az már érne valamit. de ez így... ehh.

(ha nem erőltetem ezt a nyomi pozitív lelkesedést, belezakkanok. 

persze nem megy ilonkásan - én melléteszem és kivesézem az összes nyűgömet is. de aztán valahogy kinevetem az egészet, vagy nem is tudom, olyan mellékes tényként kezelem, hát ezek vannak, így érzek, még a levegővétel is nehéz néha, mit szépítsek ezen? amíg beszélek róla, írok róla, nem titkolom, valahogy ki is üresedik, távolról érzem, nem borít el tetőtől talpig és hozzá tudom tenni, hogy milyenizgiismár, deszépalakás, mennyireklasszdolgokraleszidőm, és igenis hiszek benne, hogy minden helyrejön, hogy szar lesz ugyan, de el bírom viselni. 

tényleg ki kell veséznem -  ízekre kell szednem, érzékletesen meg kell fogalmaznom minden kis pöcsnyi rezdülésemet, nehogy át kelljen úgy igazán éreznem.

azt majd.

arra még nem vagyok kész, még nem akarom, még annyi a tennivaló.... előbb csinálom, előbb megoldom, előbb nem bolondulok bele, hogy át kell gondolnom mindent, amiben eddig tötymörgésztem, mert hazugság volt, de már kész vagyok a való életre... (remélem? hiszem? tudom? érzem? vagy csak hangoztatom, hátha?)

utána.)

igen, igen, sokat magyarázom a bizonyítványt, sokat ködösítek, szinte mindent túlgondolok és túlbeszélek és és és. fujj. nem tudom, nektek milyen, de engem spec idegesítene, sokszor így is idegesít, hogy én csinálom és már megszoktam. de őszintén: ezen nem most fogok dolgozni.

csak egy kicsit azért szégyellem. 

ez megint magyarázkodás volt :DD tudat alatti gondolatmenet, ha valakit érdekel az ilyen agykurkász megfejtősdi:

"tudok róla hogy gáz vagyok - úgy már nem is vagyok annyira gáz, mintha nem venném észre, nem? légyszi ne utáljatok annyira, mint amennyire utálnivaló vagyok, hanem hasson rátok ez a kis trükközés meg mentegetőzés, hasson meg a manipuláció és legalább álljatok szóba velem, kééérleeeek..."

(puszi, anyukám, amiért húsz évig sulykoltad, mennyire egy kalap kaki vagyok, aki sosem lehet elég és aki szégyellje magát mindig, bármiért -  kicsit túl is teljesítetted a küldetést... még mindig nevetségesen reflexes, pedig igyekszem... és köszi ex, hogy átvetted a stafétabotot... innen egyedül is megy.)

azért többnyire nem ennyire rossz a helyzet... konkrétan sosem látott sikereket is fel tudok mutatni (amik szupertitkosak, mert túl kompromitálóak, nem csak rám nézve), nem is direkt ráadásul, mert tökre lesz...m -  lehet, mire odaérek a listámon, magától is rendeződik? (elég messze van.) 

egyfelől tökre teszek rá, kinek van még erre is kapacitása?! másfelől minimum egy terapeutát akarok, most. tessék engem bátorítani, szembesíteni, meghallgatni, megrígatni... (zsepim van, köszönöm.) lehetőséget adni, hogy ne szégyelljem magam olyan nagyon, ezazezkell! valaki, akit nem fárasztok az analitikus kitárulkozásommal.

közben meg azért sejtem, hogy nem pont erre számítottatok, mikor olvasni kezdtetek. bocsi.

na mindegy. (bár mindegy lenne.)

önbecsülés, önbizalom, alapvető szégyentelenség, nagyon várlak.

cím a szerkesztőségben. a nevemet tudjátok..

ezek vannak

a sok rossz meg mégrosszabb meg annál is lejjebb után szerencsére az univerzum is elunta a szivatásomat és elkezdtek alakulni a dolgok.  jó, hát nyilván tettem is érte rendesen...

ha minden igaz, holnap aláírom a szerződést: egy megfelelőnek ítélt albihoz, egy cuki lányhoz és egy nemtudommilyen fiúhoz, a város másik felén. 

a hétvégén átcuccolok. 

igyekszem lelkes lenni, nem törődni azzal, hogy fáj meg félek, lesz bőven időm padlón lenni még...

(8 év minden álma és makacs öncsalása: a meg nem született ikreink, az el nem hált vágyak, a soha meg nem varratott esküvői ruhám... az ijesztő tények: hogy mindezt hagytam neki,  nemlétező dolgokban hittem, odadobtam minden önbecsülésem... az eljövendő hiányok: a savanyúságos néni, a csalafinta postás, az én villamosom és a macskám és hogy van valakim és bárhonnan hazatalálok csukott szemmel is... ilyenek.)

de közben micsoda izgalmak! jólesz, kaland az mindig van, énmondom.

munkában is visszajött a főnökség a szabiról plusz rájuk szakadt egy csomó munka, és ez annyira szuper: végre nincs idejük engem csesztetni... (kopp-kopp.) persze ehhez az is kell, hogy reggel bedugjam a fülem mindenféle rádiók zenei kínálatával. (és lázadásból élvetegen rázzam fejem-lábam a ritmusra. nemérdekel, csúnya dolog a túlkontrollálás...) (néha már én is elhiszem, hogy élvezem, szóval alakul.)

le vagyok egyébként döbbenve: évek óta nem hallgattam mást az inforádión kívül... gondolhatjátok... zeneileg végleg lemaradtam 2009-nél, úristenöregvagyok a lehetőségek tárháza igen bő lesz :)

(mostanában indokolatlan szmájlikat használok.)

ez a negyedik hét, hogy a világomat nem tudom, úgy kimerültem. folyamatosan a túlélésért küzdök. pozitív rekordom a szintentartás volt, szóval megvan az ASAP projektem még a kicsomagolás előttre. 

(már 6 óra alvással sem vidám végigtolni egy erőltetett menetet a melóban, másfél meg 3-4 órákkal inkább nem is írom le, milyen. és mégis, mégis ledolgoztam 6 napot 5 alatt, miközben egy hétig csak feküdnék az ágyban, semmitcsinálva, kómásan... 

de egy 12ésfélóra után azért jól esik megveregetni a saját vállát az embernek mielőtt összeesne ... kipróbáltam a vidékről felutazást is, mire megérkeztem, már a túlórázást is letudottnak éreztem, pedig, szóval nem igazán...)

egyszer voltam nyugodt. 10 boldog, szürreális percig - valamelyik reggel 7 óra jól megérdemelt alvás után az ex ébresztett és a cica, és egyik sem inzultált vagy harapott arcon, és nem is  kellett rögvest kiugranom az ágyból. de persze nem ezért voltam nyugodt, hanem mert álmodtam előtte, és álmomban valahogy nem stresszeltem, nem volt sehol semmi feszkó, se gyomorgörcs, se kapkodás, se erőltetett nekirugaszkodás, hanem kipihent és kisimult voltam miközben valamitcsináltam, értitek. és 10 perc is eltelt, mire az agyam visszazökkent a napi valóságba...

ahh. kicsit meditálni is kéne (utálom), kicsit jógázni végre (még sosem) - addig is legalább drukkoljunk a szervezetemnek, hogy bírja ki.

ja, evés, azmiaz még mindig, természetesen. (voltak egész ígéretes napok, majd csak...)

de azóta sem gyújtottam rá, pedig egy hete újra sóvárgok, nemisértem. kemény csaj vagyok, na. 

ééés, valahogy az egészet megoldom majd. még nem tudom, hogyan, de menet közben odaimprovizálom, ami hibádzik. ugye? (be vagyok tojva, szét vagyok esve, csinálgatom, ahogy tudom, reménykedem, amennyire tellik...)

közben butaságokat is csinálok ám, meg külön szopatom magam szívességből koncertlátogatással (évek óta nem voltam, mért most kellett), hajnalban-hazaéréssel (amikor tudod, mit kéne, de pont magasról, mert már túlléptél minden határt), hajnalig tartó hempergéssel (ex pont most, most ébresztette fel a már temetett ösztöneimet, fuckyeah. azóta is egyfolytában akarnám, de minek), szóval mindenki megnyugodhat, ember maradtam, nem valami roncs... (de azért kitoltam a tűréshatárt a hibák vonatkozásában... azon se csodálkoznék, ha mindent feladtam volna, vagy... nem is mondom, miket néznák még ki magamból - ehhez képest talán megbocsátható, hogy így bukdácsolok...)

baszki, azért ugye leszek még normális újra?

(ja, indokolatlan csúnyaszavakat is használok. az indokolatlan egybeírásokról nem is beszélve...)

ha rendszeresen írnék ide, tartanátok tükröt, hogy jól csinálom-e?

(detényleg, hogy a frászban lehet ilyesmit JÓL csinálni, mikor CSINÁLNI is olyan kib... nehéz?! nekem legalábbis...)