tudjátok mit?

nem vagyok jól. és szép-szép, hogy klassz dolgok történnek, de közben nem csak. és muszáj leírnom, különben megfojtanak szép lassan.

a pasim 4, azaz 4 nap után kérdezte meg, hogy "na és milyen az új munkád? mit is dolgozol és hol?"  - úgy, hogy együtt élünk. és nem, nem arra vártam duzzogva, hogy majd megkérdezze, hanem mindig leállított, ha szóba hoztam volna. hogy ő most nem ér rá velem kommunikálni. (mert neki nincs ideje.)

a pasim tulajdonképpen egy hétig nem beszélt velem.

egy hétig minden másnap részegen és becuccozva jött haza a munkából, vagy a munka utáni elhajlásból. (házibulizni volt ideje.) minden ilyen reggelen kötekedett és elviselhetetlen volt, az első napomon majdnem elkéstem miatta.

a pasim semmilyen részt nem vállalt a háztartásból, ellenben minden szabadidőmben úgy kellett volna pattognom, ahogy csettinget. ha nem tettem, mert mondjuk vacsorázni szerettem volna, vagy aludni, le lettem üvöltve. ha néztem volna valamit, elkapcsolta. csak azt számított, neki mihez van kedve, én meg egy percemmel sem rendelkezhettem vegzálás nélkül.

amikor jeleztem, hogy ez nekem rosszul esik és aggaszt is, mindig elhordott mindennek.

a pasim ennél jobban már csak akkor éreztethette volna velem, hogy semmibe vesz és igyekszik megalázni, ha a fejemre szarik.

a pasim mindezért nem fog hihetően bocsánatot kérni tőlem sohasem, csak egy gunyoros, megvető, kifigurázott "bocsánat"-ot kaptam.

és én tudom, hogy 1 - semmivel sem érdemeltem ki ezt, kivéve, hogy még vele vagyok. 2 - elmúlik, mint évek óta mindig. visszaváltozik azzá az emberré, akit szeretek. 3 - sose lehet majd rá számítani tartósan. sose adja meg mindazt, amire egy párkapcsolatban az embernek igénye lenne. 4 - nincs hová és miből mennem, most sem. (úgy, hogy ennél ne legyen számomra elviselhetetlenebb.)

a barátnőm előkerült a hosszú kórházi küzdelem után - hónapok óta nem tud velem lenni - , és még hónapok, mire újra önmaga lesz.

ezen a két emberen kívül már senki nem áll hozzám közel, senkivel nem tudom megbeszélni a nekem fontos dolgokat. tehát többnyire fuldoklom a magányban.

emellett most minden napom olyan, mint egy friss szakítás, folyton félek és dühös vagyok.

és ezen sajnos nem segít a bizonyosság, hogy egy év múlva majd továbbléphetek, ha lesz erőm hozzá, mert épp teremtem magamnak a független élet lehetőségét.

szóval ez az élethelyzet, jelenleg egy kalap szar.

emellett optimista vagyok, kibírom, rosszabbat is és többet is bírtam már, de azért na.