érzelmi diszreguláció, te vagy e az

ülök a szigeten, ahol mindig ülök, nézem, amit mindig nézek..

a futókat, a vizet, hajókat, túloldalt ... a túloldalt mozgásban levő embereket...

és nem mozdulok. nem mozdulok, pedig tudom, hogy kéne, akarok is, feszít is, meg amúgyis kb ki szeretnék rohanni a világból...

de nem.

csak időnként folyik a könnyem. 

egyszerre van bennem, hogy minden annyira fáj... a diszkomfortok, hiányok, vágyakozások, sóvárgások, csalódottságok, kudarcok, megbántottságok, magányosság, tehetetlenség... hogy miért a nem megfelelő embereket találom meg... hogy miért nem találom a közegem, miért nem olyan senki körülöttem, mint én, vagy legalább miért nem passzol az enyémség is a képbe,... hogy miért nem tudok (megfelelően) működni, más lenni, olyan lenni, ami már eléggé elfogadható... hogy miért vagyok sokmindenben annyira túl sok és túl intenzív és túl mohó és túl gyors és túltúltúl, hogy az másoknak ne legyen felvehető, bírható mennyiség és fordulatszám és túláradás és kapcsolódhatnék, miközben másik sokmindenben meg túl lassú, túl kevés, túltúltúl a másik irányban, hogy alkalmatlannak, unalmasnak, sőt, érdektelennek, kevésnek, tehetetlennek, szintén, csak máshogy komolyan-vehetetlennek számítsak... hogy végülis miért vagyok a legtöbb dolgommal értelmezhetetlen... hogy miért nem találom a nekemjárható utakat, a megoldásaim, a vállalható konstrukciókat, a kulcsot ahhoz, hogy újra átpusholjam magam egy vállalható és fenntartható rendes felnőtt életbe... hogy miért , miért, miért ... még sok további.

és hogy miért kell mindezeknek literally minden nap fájnia... és minden alkalommal végül kvázi kezelhetetlennek lennie.

meg a mindenféle esetleges kellemetlen érzetek .. (most ezt hagyjuk inkább...) és az aktuálisan instant ronduló-torzuló vonásaim, amint nem figyelek.. a zsirosodó hajam... az önkéntelenül zavaró tempóban  rázott lábam .. az idő túl gyors múlása... a tengernyi kell és kéne nyomása... 

közben meg csordultig vagyok azzal is, hogy rengeteg minden, amit látok, odakintről érzékelek, és emiatt érzek, a fájdalmon kívül megélek, (de van, hogy még az is, ki érti ezt), az annyira csodálatos... az élet, a színes-szagossága, dinamizmusa, az emberek, a megélhető dolgok, a létezés ... a levegő illata, a napsütés fénye, hője, karöltve azzal az enyhe légmozgással, ami még pont jó, az árnyékok, a színek, a víz szaga, a szökőkút zenémbe szűrődő zubogása, a hála, hogy megélhettem azt a sok highhight meg lowlowt úgy általaban meg az "idáig-healingemben" meg most az eddigi fiúkkal, azt a teljes skálát annyi módon, és ki tudja, mi jön még, a mosolyok és az adódó kedvességek, hogy lefotózhattam a tócsából ivó tükröződő galambot, hogy végigfut egy sóvár reflexlibabőrözés a bőrömön és a gerincem mentén, valahányszor egy bicikli hangját hallom, és hirtelen jobban dobog a szivem, a túlparti fák zöldje és a lombok texturáltsága, a víz fodrozódása, az épületek sziluettjei, a hídfőben fennakadt komplett fa váratlansága, a futók akarni tudása, izzadása és ahogy mindenük olyan tökéletlenül emberi vagy épp lenyűgözően tökéletes ... és a felhők, fú, nem teszem, de tudom, hogy tudnám végtelen ideig nézni csak a felhőket... a sárba lassan beleszáradó kavicsok, a könnyű nadrágból kilógó bokám barnasága, a kopott piszkosfehér cipőm mégistökéletessége, a zabtejes kvm utóíze, a tér tágassága, a város sokx amúgy túl idegesítő morajlása... az, hogy van időm csak lenni, itt, néha ki tudva szakadni a sürgetettségből és tényleg csak úgy lenni, 

és még ezer minden,

egyszóval a minden is... egyszerre.

és tènyleg, tényleg teljesen egyszerre, paralell tud futni a kettő szélsőség, belekavarva mindenféle plusz árnyalatot, közbünső dolgot is,

sokx, ahogy most is, (szinte, vagy épp) teljesen elárasztó módon,

szóval nem csak eszelős tempóban pörög az agyam, nonstop, de ugyanilyen sodrón érzek is, mindent.

fele se tudatosul egyebként, mert hát hogy'...

aztán kezdjek vele, amit akarok-tudok, a kis adhds pont ebben is erős hendikeppemmel.

és így nekem ezek a mindennapjaim*. 

hát oké.

(*: meg végülis nem csak most, hanem kb mindig, mikor nem viszi el valami durva aktualitás a showt, akkor itt ez az intenzív mátrix, ami folyamatos hullámzásban tartva dobigálja a mindenféle megélési-hangulati kimeneteket, totally éles váltásokban akár, ahogy épp, akár percről percre, súlyozódik ez az egyszerre-sokminden.)

hát azert jól felb.tam magam

ezen a csávón, meg a helyzeten.

oké, lehet, akkor az is igazából valami autistic trait lesz, hogy nekem mindig mindent _értenem kell_.

de hogy így really, rendesen, pontosan. addig forgatom magamban, gondolkodom és beszélek róla, addig megyek, míg meg nem értem, mi történt és hogyan és miért úgy, de hogy a lehető legpontosabban.

és esküszöm, ez nem rumináció.

mert nem céltalan, önmagáért való, hanem mindig nagyonis vezet valahova... felfogáshoz és feldolgozáshoz.

amik enélkül nekem nem mennek.

így most aztán vakarózok rendesen, mit és hogyan néztem be a csávóval, mert mintha teljesen más mozit néztünk volna ... (vagy legalábbis így adja elő.) 

lehet, hogy úgy mindenestül.

nyilván nem hagy nyugodni, hisz előtte volt pont az az eset, ami azt igazolta vissza, hogy még a kacifántos kis elmozdulásokat is tűpontosan levettem a dinamikában.

jó, mondjuk lehet olyan, hogy van, amit jól leveszek, miközben van, amire meg nincs szemem... 

de vááá.

azt érzem továbbra is, hogy nekem egyáltalán nem kéne férfiak közelébe mennem, abszolút nem nekem való... 

ugyanakkor meg azért alakulgat ez, a nagyképet nézve... van egy látható íve...

határozottan egyre komolyabb jellegű érdeklődések jönnek, már messze nem  digidugis összekavarós izéim vannak

((-voltak - kényszert érzek "lekopogni" meg "nem elkiabalni", mert "ha kimondod, elszáll"... de hát közben azt érzem, tán megengedhetném magamnak, hogy megpróbáljak optimista lenni egyszer végre az életben, és nem elszégyellni magam, meg pánikolni, hogy jelen időben beszélek valami jóról, mintha nem csak véletlen lett volna, hanem valami esetleg folytatólagos... no, hát nem tudom, ez honnan jön, vagy mi, de erre is majd rá kéne nézni megint, csak nem olyannal, aki nyomatja a prekoncepciókat, hanem akinek szélesebb a látóköre...)),

hanem ugye (asszem) rendes randijaim, függetlenül attól, hogy még direktben bőven nem álltam neki semmilyen társkeresésnek. csak ami adódik, azt megnézem. 

és határozottan adódtak. egyre sűrűbben.

(reméljük, ez így marad, és nem fogy el a "még pont kapós vagyok" idő előtt... 

bár most, hogy elmúlik a nyár, eltűnik a tér a találkozásokra, és kitudja, megromlik-e a testem a következőig... de ha meg beírom a korom egy társkeresőn, tuti kiszűrnek miatta az olyanok, akiknek amúgy irl még bejönnék, és csak a számomra már időseknek mutat majd... szóval azt igy kb esélytelennek látom. 

ajj, csupa aggódnivaló, csupa démoklészi kard... bár lennek egy tizessel, vagy akárcsak 2-3 évvel is fiatalabb, hogy ne ketyegjen ennyire, ... jó, már egynek is de örülnék... és bár ne dohányoztam volna el a sokáigfiatal-lookom esélyét... bár-bár... hagyjukis, de csupa fájó megbánás ijesztő következményekkel.

de azért nagyon erősen reményt adnak ezek az érdeklődések, és kapaszkodót is, hogy újra- (vagy hát meg)tanuljam szeretni magam és a testem, illetve hogy egyre inkább merjek jelenlenni.)

szóval adódtak lehetőségek, egyre sűrűbben, ami reméljük azt is jelenti, hogy ha még nem is eléggé, de egyre inkább kész vagyok az ilyesmire...

rámfér a tapasztalás, rámfér a dolgok átgondolása, formálódni és fejlődni benne...

nade: tegnap amúgy annyira felb.tam magam, hogy kérdőjel nélkül igent mondtam, amikor tényleg megkeresett az előző esti számelkérős srác, hogy teázzunk.

(pedig abszolút úgy tűnt, hogy ez ezzel a csávóval valami, ami mellett nem kéne másokkal ismerkednem - ill kérte is, hogy hát lehetőleg ne, meg írta is, hogy de persze az ő dolga úgy alakitani a dolgokat, hogy ne akarjak ..

na, hát ez utóbbiban nagyon egyetértünk.

szóval mentem és "ismerkedtem".)

annyi volt az elvárásom, hogy ne legyen kellemetlen èlmény - és abszolút nem volt az, juhú.

viszont abszolút nem volt benne semmi potenciál se - mert hát megdöntötte a rekordom: 27 éves volt a delikvens.

whaaaat?!

(fyi: az 11 évvel fiatalabb. durva.)

gáz, nemgáz, én úgy mentem oda, hogy láttam rajta este is, hogy fiatalabb (már megszoktam, vagy túl öregek, vagy fiatalabbak...) - node persze nem gondoltam, hogy ennyivel... jóval idősebbnek tűnt. aztán a beszélgetés során először még az volt, hogy hát a legjobb haverjai most házasodtak, várnak gyereket... ami abszolút félrevivős infó. de aztán ahogy cukin buktak kifele a dolgok, ott azért már éreztem én, hogy fú, hát ... fú. 

de nem szóltam.

nem szóltam, hanem kivártam, hogy úgy adja ki a beszélgetés. (konkrétan a kishugom életkora került szóba, aki már szintén idősebb nála, és ott jeleztem, hogy na, amúgy szerintem itten van ám némi különbség, ő mit gondol...)

még a fiúnál anno iszonyat stresszeltem ezen, végig. 

((az első randi előtt, hogy vajon látott-e este abban a fényben rendesen*, pláne, miután azért végül mégiscsak kigugliztam a cvjét... hogy majd nappali fénynél sarkon fordul-e... nem tette és meglepett se volt. (megtalálta fészbukon valahol az évet asszem, vagy ilyesmi, legalábbis azt mondta..) de azért úgy gondoltam, hogy majd az első ruha nélküli szessön dönti el, tényleg oké-e ez így neki, addig azért még van min parázni, mi van, ha majd meglát úgy és akkor freakoutol... (pedig addigra kiderült, hogy mégse csak egyszer óhajtana a bugyimba mászni, hanem sanszosan megvan a közös metszete az elképzeléseinknek.

aztán qrvára bedőlt minden ugye egy csúnya vismajor miatt, ott kibukott belőle valami olyasmi is, hogy hát igazából mégse tudta, hogy pontosan mennyi vagyok.. de a dolog nem ezen dőlt el...))

((*: azért az becsípődött, hogy visszakézböl kérem, hogy nézzenek meg alaposan a fényben is, mielőtt - amin nevetgélni szoktak, hogy decuki, úgy is mondom, kontextusba illeszkedően, de amúgy ebből jön, és emiatt semmi cuki nincsen benne igazából... csak elejét akarom venni annak a szorongásnak, praktikusan.))

aztán mostanra ez annyira átfordult egyfajta fckthssht-be, hogy a csávónál pl nem is egyeztettük, ki hány éves... (mondtam, hogy nézzen meg, megnézett, felnőtt, el tudja dönteni, kell-e amit lát...) jó, úgy közelítőleg már nemrég valahogy szóbakerült, de olyan szinten nem tűnt relevánsnak, hogy végig se vittük... mondjuk ő végig nagyon következetesen éreztette és kommunikálta, hogy oda meg vissza van tőlem, hogy mennyire nagyon vonzónak lát, szóval ilyesfajta szorongásoknak tényleg nem is maradt tere, meg valahogy korban is közelebb érzem.

bár tuti fiatalabb szintén, de nem tűnik úgy, hogy vészes lenne..

bár a bringás srác 32-jét se éreztem vészesnek, sőt, konkrétan abszolút nem láttam-érzékeltem őt nálam fiatalabbnak, vagy hát magamat nála idősebbnek, vagy hát ... na.

itt van némi furaság is, valószínű, én se érzem továbbra se a koromat, csak ha belegondolok, vagy ha a bőrömre nézek... (olyan a kezem, mint a saját anyámé, mikor lettem a saját anyám?!)

de azért ezt a 27 évest tegnap eléggé lelomboztam az infóval. 

tetszett, hogy nem akadt ki, nem rohant el, nem akart csakúgydugni, hamár, ...  megbeszéltük, hogy ő valami komoly, rendes kapcsira vágyna egy nagyjából velekorú barátnővel, meg énnekem se perspektíva ő... 

és hogy mind2őnknek az a baja, hogy nem a korunkbeliekbe "nyúlunk bele"...

(mondjuk ebben nem csak a korunk miatt nincs potenciál... amúgy se, egyidősen se passzolnánk össze, ez sem kérdés.)

(nomeg ő is sokkolt engem ... meg el is gondolkodtatott - akkor azért nem nézhetek még ki túl koromnak megfelelően, se túl rosszul, ugye? ha 30 körüli férfiak rendes, nem ágybahúzós, hanem ismerkedős randikra visznek...)

meg vicces, mert nagyon egymásra találtunk azzal a problémával, hogy sokx nincs kivel sörözni, mert a barátaink családot alapítottak, még az is felmerült, hogy akár együtt is csinálhatnánk ilyet, mert eldumcsizni amúgy remekül eldumcsiztunk... szóval azt meg kitudja...

nagyon jót tett ez így is.

(meg hálisten eleve nem csillogó szemmel mentem oda, csak kedvesen és nyitottan rá meg az élményre.)

ahh, azért még összességében [csúnya, csúnya szavak] a csávó miatt, meg úgy általában a ffiak miatt. de legalább sokkal jobban vagyok már.

(és figyeljük a teljes tagadásból való elég éles váltást? hogy autistic trait - miközben még mindig nem tudjuk, ó, nagyon nem...

volt valami teszt, amin az életben nem fog kijönni - legdurvább esetben is 10 ponttal alatta maradok, ha jól értem, azért, mert én szeretek emberek közé menni, nem tehetek róla, na, de nekem kifejezetten szükségem van erre, meg új dolgokat is szeretek kipróbálni. persze csak limitáltan és kontrolláltan, de alapvetően arra is van igényem. (meg a rigid izéimre is. meg a szocializálódás utáni magamban szüttyögésre is. meg szocializálódni sokx qrvanehéz, de attól még kell.) mondjuk azt mondják az internetek, hogy ez az audhd egy szuper diagnosztizálhatatlan dolog, mert eleve az adhd meg az asd "kioltják", eltoligálják és elmaszkolják egymás jellegzetességeit... pláne highmasking, lowsupportneed esetben. na, hát az én adhdmat semmi se maszkolja (már?) el, ha nyitott szemmel néz rá az ember, prekoncepciók helyett, de ha van auti, azt a brutál elmebajos adhdm abszolút.

mondjuk a kivizsgálós nő szerint spec nem... nem úgy, hogy ne jöjjön ki már egy első ülés végére, haha. de az más.

meg azért egy egész életet húztam fel aköré, hogy ne látszódjon, szóval.

csak most van gond, hogy attól az élettöl megfosztódtam...

definitely dolgozom még a felgöngyölítésén, de basszus, tényleg mindig egyre inkább igaznak tűnik, nem cáfolhatónak... azért merek ilyeneket írni, hogy aköré húztam az életet ... mert most épp az a helyzet állása, hogy ez egy erősen potenciális magyarázata a dolgaimnak.)

little update

és akkor egyszercsak írt a csávó, mintha ez az egész rendben lett volna így, hogy jó, hát ne aggódjak már ezen, ő csak nem ért rá, most meg random lement a haverokkal a Balcsira, képzeljem, úgyhogy legközelebb szeptemberben tal.

teljesen nem értem, hogyha a múltkor kb azonnal és tűpontosan megéreztem és (ugyan kellett rajta gondolkozni, mire rendesen összerakva, de aztán általa fullosan visszaigazoltan) levettem, hogy mi zajlik, hogyan, és miért,

akkor itt most hogy nézhettem ennyire más mozit.

how?!

pedig a múltkori egy jóval inkább kérdőjeles, rejtettebb dolog volt, már majdnem meggyőzött róla kishugom, meg én is magamat, hogy csak belelátom... ez sokkalta direktebb és nagyobb volumenű.

kicsit hajlok rá, hogy tényleg a szex utáni lust-csökkenés ez, némi szépítési kísérlettel... 

de hogy [csúnya, csúnya szavak.]

basszus, most kéne itt ezt rövidre zárni, asszem. csak annyira-annyira mélyre ment... 

jó, de legalább nem ghostolt, így azért könnyebb a lelkem, az is valami, haha. (nem nevetek.)

(((ja, igen, én azt irtam neki még ma reggel, jó sok gondolkodás után, hogy végülis én nyitott leszek megbeszélni, mi volt, ha ö is akarja, mert feltételeztem, hogy még nem ismerjük ugye egymást ill mert a cset félrevisz, és én is benézhető vagyok ill ő is ... de ... ennyire azért nem gondoltam... whaaaat)))

megakadtam (át meg át meg átírtam, pontosítgatva, bocsi)

az elmúlt hetekben ugye irtó sok dolog történt szuperintenzíven, kevés alvással, mindenféle szélsőségekben ingázó érzelmi hatásokkal, számomra megterhelően,

ésss aztán persze ennek le kell(ene) csapódnia.

részben szerintem meg is történt,

viszont nekem gyanús, hogy még itten ez nagyon nem a vége...

most éppen abban vagyok, hogy megint nem tudok fókuszálni. nem tudom kiírni se magamból, rendezni, összefoglalni se, egyik részét se, egyszerűen túl sok.

egy qrvanagy zizegő káosz bennem az egész, ami most megragadhatatlanul, ülepíthetetlenül túl sok.

az elmúlt napokban rengeteget sírtam.

mondtam tegnap vicceskedve, hogy "még csak nem is járunk még ezzel a legújabb csávóval, és ahogy áll, nem is fogunk, de már annyi dráma volt, hogy bőven vetekszik a bringás csávós majd' egy évvel... most is 5 napja sírok miatta. vagy wait, csütörtök van? akkor már 6. és elég nagy rá az esély, hogy épp eltűnik, csak ezúttal rendesen." 

(egyszer már elkezdett ghostolni, random eltűnt egy időre a hétvégén, amiből én hoztam vissza,  szuperügyesen rájöttem, mi történik és miért és hogyan kommunikáljak, hogy ha menthető, akkor mentődjön, de ez most abszolút kontrollálhatatlan már...)

(adok valamennyi esélyt, hogy még ez valtozik, de őszintén, nem sokat.)

jó, nyilván nem csak a csávó miatt sírtam, hanem nemsoká már egyben miatta és a bringás srác miatt és az ex és az összes ffi miatt, és aztán legeslegfőképp magam és a működéseim és az életem miatt...

mondjuk ez a csávó (is) irtó durván hatott rám és megkavart mindent, majd benyomta az összes létező gombot rajtam és most tegnapelőtt este menetközben kiszállt a csetünkből, és simán csak ignorálja az üzeneteimet (nem bombázom, mielőtt még..) és kb a puszta létezésemet is, egy ki...tt félreértés után - igen, már megint.

már megint én mondtam valamit, vele már másodszor ebben a rövidke pár hétben, ami kiverte a biztosítékot, ami nem úgy jött le a túloldalon, ezúttal cseten, ahogy bennem volt, ahogy szántam, ... és amit ezekszerint nem óhajt viszont tisztázni.

(az előzőt ugye még sikerült megbeszélnem vele és helyre is tevődött egyből, amint végre felszínre került. de ott volt részéről is kezdeti törekvés, csak velem pont nem lehetett, mert be voltam csípve akkor, és nem tudtam érdemben megfogalmazni jobban, hogy what, szóval az úgy fair enough volt. de ez most nem. 

mondjuk akkor is az volt, hogy én másnap felkeltem, rájöttem, hogy igen, azt ott helyre kell tenni, vártam, hogy megbeszélhessük, csakhogy ő csak simán nem beszélt már velem. de elég motivált volt, mert mikor végre kiderült, hogy tenyleg az a baja, és jeleztem, hogy igen, az ott elég szerencsétlen mondat volt, és szeretném tisztázni, már dobta is fel a személyes talt fél óra múlvára...

tán az a különbseg, hogy akkor még nem volt szex, azóta meg már igen. mindig mondják, hogy nem szabad ilyen hamar, mert bezuhan az érdeklődés, de azt nem mondják, hogyan ne. már majdnem belehaltunk, hogy nem csináljuk, kb.)

most azt hagyjuk is, hogy ezekszerint igaza van a kivizsgálós nőnek, és én tényleg folyton beleakadok másokba (feltételezte ő, a szerinte kommunikációs meg infófeldolgozós eltéréseim miatt, én így bólogattam, hogy szerintem meg dehogyis, de hát ez tényleg a sokadik, ahol rohadtul félre vagyok értve a csetpartnerem által, pl, szóval...)

de hogy hogyan fogom én ki mindig azokat, akik zsigerből nem akarják tisztázni, megbeszélni?!  

akik inkább kussolnak róla (pardon, de hát tényleg), meg besértődnek, és aztán nem nyitottak az amúgy 5 perc alatt lerendezhető helyretevő átbeszélésre, meg lezárnak érzelmileg egyből meg "akkor inkább hagyjuk az egészet".

a bringás srác se, végülis a fiú se (bár az ott véleményes, mert tényleg olyat mondtam, de nem is hiszem már, hogy az volt a baja csak, inkább maga a helyzet, amibe csöppentünk és az éretlensége), ez a csávó se, és pláne anno ex se voltak hajlandók... hanem "elfordultak", "kivonultak" inkább, én meg ott maradtam a saját kínzó félreértettségemmel és csalódottságommal (vagy persze a bármilyen igényemmel, problémámmal, megbeszélendőmmel, nekem rossz dologgal...)

hogy miért nem lehet simán csak megbeszélni...

mi az, hogy "ha probléma van, az már régen rossz..." (ez mondjuk pont nem ez a csávó volt), miközben ezek mindennapos sima átbeszélős szituk, meg csak még nem ismerjük hozzá egymást eléggé, meg cseten nincs meg a nonverbális infórész, meg folyamatosan alakítani kell a dolgokat egymáshoz egymás visszajelzései alapján és csók... 

meg mi az, hogy "most már feszült vagyok, már kiállhatatlan lennék, úgyhogy ma-most inkább mégse találkozzunk"...? hát ez nem valami olyasmi, ami stabilan úgy marad, az érzelmi, hangulati állapotok folyton változnak és alakulnak, alakíthatóak... megbántott valaki valamivel, átbeszéljük, feloldjuk, máris változik... 

meg amúgyis mi az, hogy "feszült vagyok, kiállhatatlan lennék"?! whaaat? hát én lehetek akármilyen feszült, alapvető szabálya az èletnek, hogy nem verem le a másikon, senkin... énnekem rossz, okk, de attól nem bántok másokat...

nekem ez mind óriási wtf.

már az is, hogy szétfele húzunk feszkó, konflikt esetén, nem a mihamarabbi megoldás, helyrebillentés fele... 

(asszem, nekem nagyon szimpatikus a "nem fekszünk le haraggal" szabály, mint az egyik mondásként terjedő "a jó házasság titka"... mert hát tényleg nem. kell idő? oké, ez elvileg legit, ha nekem nehéz is... de legyen definiálva, hogy mennyi, meg jelezve, hogy aztán újra tal a közös erőtérben, és megbeszéljük... meg azért ne ilyen sok, ennyit én nem bírok el...)

hogy nem kommunikálunk is mi...

hogy elutasítjuk a másik fèl kommunikációs meg megoldásra hívós kísérleteit ..

hogy nem olvassuk el az üzeneteit, miután egy ponton egyoldalúan kiszálltunk a beszélgetésből, mondván, "most ezt hagyjuk inkább, visszamegyek a saját elfoglaltságaimhoz és leteszem a telóm, szia" és aztán ennyire nem jövünk vissza ...

hát ha nekem valaki azt mondja: "ú, bocsi, ezt én nem úgy szántam, nem úgy értettem, nagyon félrement valami itt cseten, látatlanban, hadd magyarázzam meg, tisztázzam, beszéljük át", arra sose mondanám, hogy _nem_.

_nem, mert feszült lettem tőle._

hát pont ezért hadd tisztázzam, hisz bántott téged, feszült lettél tőle, ráadásul "véletlenül"... pont azért tegyük minél hamarabb helyre...

mért mondanám erre, hogy _nem_?!

az egész annyira váratlanul ért, pláne úgy, hogy már az ajtóban álltam felöltözve,  hogy még sétáljak, vagy bringázzak-e egy rövidet vagy már ne menjek csak a boltig, mert nemsokára találkozunk ugye, csak az a kérdés, mikor nemsokára.

és akkor így a semmiből hirtelen odáig eszkalálódik egy az időpontot pontosítani próbáló csetes félreértés, hogy másfél napja ignorál, kitudja, lehet, hogy mostmár örökre. 

miközben meg óriási vonzalom volt meg közelségérzet meg "otthonosság". (mondjuk utóbbi gyanús is volt, hogy ismerve a korábbi, megszokott közegeimet semmi jót nem jelent... de azért reménykedtem, hogy csak a testi kémia csinálja.)

wtf.

wtf?!

szóval...

azért ne csodálkozzunk annyira, hogy sírok miatta.

így leírva, átgondolva, végülis ez tényleg egy olyan működés, ami nekem amúgy nem kell... voltam ilyenben eleget. totális ellentéte mindennek, amit én egy emberi kapcsolatban várok. szóval ha ő rendszerszinten így működik, nem csak helyzetileg-esetileg még most itt az elején, a 'nem ismerjük még egymást, csak nagyon fellángolódtunk és túl hirtelen éreztük túl közel a másikat' szakaszban, legalább hamar kiderült és megkímél minket a további fájdalmaktól.

no persze attól a veszteségérzetem, csalódottságom még ugyanaz, hiszen valami nagyon jóról derül ki épp, hogy nem lesz / nem kéne legyen többet, hogy nem működik-működne, pedig én még annyira, de annyira vágynám...

mindenesetre tegnap találkoztam egy barátnőmmel, akivel jó rég utoljára, jó nagyívű updateket toltunk, 

és hitetlenkedve hallgatta, hogy én mostanában ilyen oldschool módon keveredek össze férfiakkal és kerülök randizásokba', 

hogy a villamoson, meg csak megyek az utcán...

erre miután elbúcsúztunk és elindultam unokatesómhoz társasozni, az odaúton megint utánamszaladt egy srác elkérni a számomat.

én nem tudom, szép se vagyok*, öreg is, és hát én csak odamosolygok emberekre, mèg az is változó, milyen intenzitással (az ominózus szivetfájdító csávóval nagyon, ragyogva, ezzel az esti sráccal ippenhogycsak...),

de ez így most vicces is volt meg rohadtul jól is jött.

persze lehet, hogy nem keres utána, ő már a 3. lenne, aki aztán nem,

de hát attól még pozitív élmény és jól esik.

((*: jó, azért viszonylag sokszor gondolok rá, hogy ez így mégiscsak egy elégjó look lehet, és az alakom, a sziluettem az abszolút rendben tud lenni ruhában, pl... szoktam tetszeni magamnak a tükörben, még a kóci hajkoronámmal is oké tudok lenni.. de azért a széptől messze vagyok, na... a feszestől és az elégfiataltól meg pláne. és ez is borzasztóan ketyeg.))

jajj, nagyon beakadt ez az új csávó... is, akárcsak a bringás srác, brutál kémia meg elképesztő intenzív megélések meg élmények voltak vele,

meg nagyon fontos dolgokat nagyon be is mozgatott ... 

és nagyon fontos működéseimet lehetett megtanulmányozni élesben-élőben, hogy ne csak találgassak-feltételezgessek visszaemlékezésekre alapozva, amik mind pont nagyon jókor jöttek a kivizsgálósdihoz,

ami meg ugye az életemet totally meghatározó, elsöprő, nagy horderejű történet... (jelenleg a fő, ha látszólag a háttérben fut is épp, és a felszínen elviszik a showt a mindenféle vágyott péniszek...)

meg ott a sikítva szeretnék kiszaladni a világból érzés is az életem miatt, meghatározóan,

a semmi nem megy, ill hát minden máshogy megy,

meg ott a hugoméknál megélt "már akkor konkrétan potyogtak a könnyeim, hogy megúszhatatlanul menni kell pár napra, mikor anyám egyeztetni próbálta velem a mikort" xtrém és sokrétűen megterhelő múlt7elsőfele...

a kishugom szerint "nem lehet, hogy ez így túl sok?" hát de, nagyonis lehet. 

konkrétan az.

és igazából senki nincs, akivel igazán, rendesen beszélni lehetne róla, 

csak ahhoz képest kis részletekben szétszórva emberek közt, mert az is bőven túl hosszú és részletes és belefárasztós objektíve... 

és leginkább próbálom csak az akut kríziseimre tartogatni a társas támogatás igényemet, amikor már kb belepusztulok, ha nem beszélhetek róla valakivel, pl a csávóról, mikor épp random nyom egy satut a nagyonjóból, 

de ennél úristen mennyivel több dolog van bennem és nyomaszt és kívánkozna ki másoknak ventillálásra, átbeszélésre, kiált empatizálásért és validálásért... és hát ezt senkitől várni nem lehet. összessegében csak én vagyok rá, a fejembe zárva, kb.

és ez nagyon fájdalmas és magányos így.

viszont nem minden akut krízis, akkor se, ha sorjáznak...

a zokogások egy része healing.

vannak nagy, krokodilkönnyes, kiszakad a lelkem is típusú zokogások, amiket annyira megúsznék, de közben annyira azt érzem, hogy ez így van rendben most...

valamerre biztos tartok.

elképesztő intenzitással.

csak nem látom, merre - úgyhogy leginkább igyekszem ezerrel hinni, hogy jófele.

work in .. progress?

nohát... ez egy jó random strukturálatlan ezt-azt kiragadós zanza lett, srry,

de mint mondtam az elején: valahogy most nem megy rendesen.

durva hullámvasutazásokba'

hát itt kérem volt minden is. a nagyonszarul előtt, közben, meg után is. köszönöm szépen az életkének. sose lesz semmi kiegyensúlyozott.

egyébként végül most nem fogom leírni mégse, mert fáj a kezem és nincs agyam, de van benne minden: család, pasi, diagnosztizálósdi, időjárás, no meg nyilván a működésemen és életemen pörgés.

nem értem, mitől fáj a kezem amúgy. de szerintem kialudni legalább kezdem magam - tegnap azon ritka szcenárió volt pl, hogy elaludtam olyan 10 körül... how?! (kb én aztán sose.)

most meg jön hugom unokaöcsemmel a városba, kb first time ever így, megyek, készülök.

...

szarul vagyok. nagyon.

juhú.

a fiúkkal

este azért elmentem társasozni a két fiúval, akikkel így együtt most nyáron olyan ritkán adódott alkalom... (valaki mindig elutazott vagy beteg volt vagy akármi..)

és én úgy, de úgy szeretem ezt...

nem állítanám, hogy stresszmentes meg pihentető, ugratás van, pasihumor, és kifejezetten szívják a vérem, én meg nagyrészt nem tudok kontrázni, ugye,... meg az AP-m totál kiakasztja őket, hiába fejlődtem irtó sokat... de azért azt éreztem, hogy szeretnek. (meg persze egymást is.)

csak ezt akartam igazából megörökíteni: hogy valahogy kifejezetten, hangsúlyosan kedvelve-szeretve, ingroup éreztem magam. és ez milyen jó volt.

helyzet...

...na, az van. olyan xtrém intenzìven zakatol bennem a téma, hogy nem is tudom megragadni igazán szavakkal. 

óriási "megfejtősdiben" vagyok, magammal és másokkal egyaránt... igen-igen, ez nem megy egyedül.

még jó, hogy időm rá, mint a tenger, mert úgyse tudok nagyrészt másban lenni.

oké, közben megvolt a randink a csávesszel, amit emiatt majdnem lemondtam, de végül arra jutottam, kell, sőt, pont magától is adódik egy kis szünet, fürtössel is tudtunk előtte találkozni picit, és ott fel is engedtem eléggé ebből,

jól tettem, kellemes este volt.

egyszerre engedtem túl keveset, mégis túl sokat, ez az egész is megérne egy posztot,

meg amiket előhozott, meg amúgyis,

de most a másik dologról írok - csak az meg  nagyon nincs kész még...

szoval csak bejelentkeztem köbö.

de hát aztaqrva, hova jutottunk, gyerekek.

azért ma nagy sírás lett

a kivizsgálósdiból...

elakadtunk, de nagyon.

for the record: az adhd "csont nélkül" kijött, szóval csak a másikkal vagyunk elfoglalva és elakadva.

ez egy nagyon béna helyzet, aminél nagyon zavar, hogy nem látom, nem értem, mi miért van és hogyan...

work in progress.

valami a levegőben is van

ti érzitek-e, hogy valami front van, vagy hát érkezik, vagy mifene?

 

mert egyrészt nekem tegnap is már annyira fájt a "dehogy tört ez el, az nem így néz ki" lábujjam, amire pár éve ráesett egy zongoraszék, hogy néha lépni se bírtam rendesen...

(én nemtom amúgy, hogyan néz ki egy törött lábujj vizuálisan, de hogy az enyim akkor ott levelibékává avanzsált, az bizonyos...

mondjuk jobban kiegyeznék vele, ha inkább brekegne és lennék fura, mint hogy ezt csinálja.

amilyen kicsi, olyan kegyetlen tud fájni, halljátok.)

másrészt nem aludtam ugy hajnal5-ig köbö, 9-kor meg ugyanúgy felkeltem. 

(és ez már a héten a harmadik három utáni elalvásom, csak abból kettőnek tudom az okát, tudnillik pms meg teszt, de ez így mi volt ez...)

széjjel fog csúszni mostmár minden, és csomo idő lesz helyrebillenni-regenerálodni, azabaj.

de hát ... gondolom, nem a lelkem, egy lábujj azért tán mégse a stressztől sajog... (amúgy sajog a francokat. [**] fáj.)

nohát, mit találtam piszkozatban régebbről: "szerintem nem fog kijönni az adhd"

"újra leültem az ősszel felvett kérdőívek elé, ill előkaptam egy ponton túl a zárójelentésem is, hogy megnézzem, hol hány pontot adtak ők.

na, hát nyilván nem tudom, csak a diva2-őt letölteni, azóta elvileg van jóval újabb verzió, de persze kishazánkban ki tudja, mit használnak... (ősszel talán az 5öt? a záró szerint, de már nem emlékszem, az miben különbözött, sajnos.)

és a divánál tutker nem fog kijönni, mivelhogy gyerekként velem semmi probléma nem volt a suliban. egy nagyon vonalas, szabálykövető, csendes, szorongó, megfelelési kényszeres, maximalista, precíz, presztizskérdésesen jótanuló jókislány voltam, aki okos is hozzá.

sosem vétettem jelentősebben figyelmetlenségi hibákat - ha már valamit helyben meg kellett csinálni és el is kezdtem, akkor bevonódtam és csináltam, rendesen.

inkább olyan emlékeim vannak, hogy alsóban pl pikk-pakk megvoltam, és utána rajzolhattam. szerintem nem csak dolgozatnál, hanem órán is. (van egy ilyen emlékem, hogy hosszú időn át mindig lovat rajzoltam, mindig ugyanúgy - aztán fene tudja, persze. majd lecsekkolom.)

szerintem nem okozott nehézséget figyelni se, legalábbis úgy, hogy az észrevehető legyen. gondolom  alapvetően vagy totál intenzíven be voltam vonódva, vagy olyasmiket kellett csinálni, ami nem igényelt különösebb mentális erőfeszítést - nekem legalábbis nem. vagy már akkor is szuperpro voltam abban, hogy kivágjam magam gond nélkül, ha olyan volt a helyzet, nem tudom.

sőt, lehet, hogy akár úgy is vehetjük, hogy a hiperfókuszom a megfelelés volt? 

ma is iszonyúan pontos, precíz és figyelmes tudok lenni - legalábbis addig javítgatom, amíg jó nem lesz, és átnézem 200x, mondjuk a blogot nem, így is irreálisan sokáig írok egy posztot, de hivatalos meg sulis izéket simán -,  aki nagyon igényes a kezéből kiadott dolgokra (sőt, pont azt kellett megfejlődnöm az évek alatt, hogy elengedjem a maximalizmust, és be tudjam lőni, hogy valami mennyire fontos és mennyi hozzá az elégséges teljesítmény, elégséges beletett munka...) - persze csak ha már egyszer elkezdtem, és bevonódtam.

de ez meg csak úgy működik, hogy akkor viszont egyben, folytatólagosan le is tolom. (én sose tudtam mindennap egy kicsit tanulni - csakis utolsó este készültem a témazáróra is, egy tömbben tanultam  vizsgára is, jellemzően mindent az utolsó utáni pillanatban kezdve, akár reggelig is... de már kicsinek is simán esti lefekvésnél jutott eszembe, hogy amúgy meg kellett volna másnapra tanulni a himnuszt vagy akármit, és akkor mehetett a tanulás (kicsinek anyámmal) kb ájulásig - meg még reggel is, meg még minden szünetben is, de meglett, mert elég volt az agyamnak ennyi... de úristen, mennyire alapélményem az a rengeteg stressz és rettegés, hogy hát én nem tanultam rendesen, meglesz-e vajon, hogy sikerül... és mindig mondtam másoknak, hogy nem tanultam, és ők mindig kivoltak rám, mert így is nekem sikerült kb a legjobban - pedig basszus, tényleg nem tanultam, és tényleg valóban izgultam, hogy mi lesz ebből...

na, mondjuk ez a medzsik egyetemen már nem annyira működött, mert nem, a vicc ellenére nem lehet egy éjszaka alatt megtanulni kínaiul, ha nem vagy zseni, és az azért nem voltam.)

hogy el voltam-e bambulászva? volt-e az a jelenség, hogy beszélnek hozzám, és nem értem/hallom/detektálom, nem tudom az instrukciót lekövetni? kellett volna, hogy legyen, ygerekkoromban is, mert felnőttként hozom, ha fáradtabb vagyok - de hát fene tudja. ennek utána kell még járjak.van ugyan valami homályos emlékem, hogy folyton a padtársamról nézem, hogy most akkor mi van, meg lemaradok a jegyzeteléssel, de elvileg senki nem jelzett ilyen gondot, szóval nemtom. (megfelelési hiperfókusz itt is esetleg?)

ugyanígy nem volt gondom a suliban az instrukciókövetéssel, dolgok befejezésével. (megfelelési kényszer, helló.) (azzal viszont, úgy rémlik mégis, volt, hogy nem tudtam esetleg időben befejezni, amikor valamit túlgondoltam, túlcsináltam, vagy mégis nehéz volt nekem és rosszul osztottam be rá az agyam és nem értem végig, de hogy ez mennyire volt állandó... )(ez amúgy ellentmond annak, amit korábban leírtam. vajon tényleg semmi gond nem volt velem a suliban? vagy ennek ellenére is megvolt az ötös, és akkor mindegy volt?)

"szüksége van struktúrára, hogy befejezze a feladatokat"... - , na, ezt nem tudom, mit jelent. de egyrészt gyerekként nyilván anyám tanult velünk és mindent is leellenőrzött, kikérdezett, gyakoroltatott, és kiveszekedte belőlem, hogy csináljam, tanuljak, másrészt később is alap volt, hogy ugyan csak későn, este, de nekiülök végre, és csinálom, mert muszáj, mert a világ összedőlne, ha nem tenném, és mindeféle rendszerekkel próbálkoztam arra, hogy minden házi követhetően meglegyen, meg mit milyen sorrendben, hogyan, függetlenül attól, hogy utáltam. presztizskérdés volt, na. persze felejtettem el házit, meg tornacuccot bevinni, de szerintem nem volt vészes, mert ez volt a legeslegfontosabb dolog az életünkben kb. illetve, most hogy belegondolok... rendszeresen kellett felkelnem reggel, mielőtt még negyed-félórát visszaalszom, hogy befejezzem a dolgokat, meg lehet, még szünetben is csináltam, pl gimiben? ejj, de nehéz visszafejteni...

emlékszem, gimiben egyszer elfelejtettem készülni egy szódolgozatra, és bele voltam halva. az első olyan dolog volt, amit látványos következményekkel felejtettem el. (egyest kaptam. én. én egyest, akinek az addigi legrosszabb jegye asszem az a kettes volt, amit általános másodikban kapott, mert nem értette meg elsőre a maradékos osztás lényegét.) (tesiből mindig rossz jegyeket kaptam, de azon kívül - mert az nem az okosságtól függött, úgyhogy nem számított, és azzal nem is tudtunk mit csinálni.)

amikor szenvedtem a fizikával, és négyes voltam félévkor, szintén majdnem vége lett a világnak. sőt, talán egyszer év végén is az lettem? egyetlen egyszer? de lehet, hogy csak félévkor, és az volt mindennek a legalja, nem tudom. mindenesetre én mindkét suli végén megkaptam az "iskola kiválóságai" külön díjazását, plakett meg pénz, meg presztizs, tudjátok.

gyakran kerültem-e a tartós mentális erőfeszítést? hát, azt mondanám, igen. amennyiben az utolsó utáni pillanatig elhúzás azt jelenti. illetve, hogy a sulis dolgokat nagyrészt sokkal gyorsabban lehoztam, mint mások, tehát nem volt tartós.

olvasni viszont szerettem nagyon. azt, ami érdekelt. szerintem az akkor dopaminforrás volt és hiperfókusz. (ami nem tetszett, azzal viszont iszonyúan kínlódtam... és nagy otthoni konfliktusok árán lett elolvasva csak. ha egyáltalán, mert igazából nem tudom, gondolom, végül valahogy végigszenvedtem magam a Légy jó mindhaláligon, de hogy hogy, azt ne tudom...)

dolgokat valahogy nem sokszor veszítettem el - nagyon akkurátusan ragaszkodtam mindig ahhoz, ami az enyém volt. és mániákusan rendszereztem amúgy. szerettem nagyon rendszerezni. és anyám is nagyon sokáig ellenőrzött szerintem minket. de amúgy nemtom. 

elvonták-e a figyelmem külső ingerek? szerintem ha valamire már rákoncentráltam, akkor már arra nagyon koncentrálva volt. azt pont abbahagyni volt nehéz, szerintem. de nem tudom, nem tudhatom, hogy volt ez gyerekkoromban. alapvetően érdekeltek a világ dolgai, a sulis dolgok is, és valószínűleg régen is jó voltam abban, hogy valahogy megtaláljam a dolgokban azt, ami miatt számomra érdekes lehet... 

gyakran feledékeny voltam-e napi tevékenységeimben gyerekként? hát, lövésem sincs. a cuccaimat nem hagytam el ugye, mert nagyon akkurátusan ragaszkodtam hozzájuk. a határidőket többnyire az utolsó pillanatban kiszúrtuk. a szüleim eléggé külső kontrolláló erő voltak, így azt nem tudom, hogy az állandó szétesettség volt-e, csak nem jött ki, vagy kompenzálható volt, vagy hogy....

aztán ... sosem álltam fel és járkáltam órán, vagy bármikor, ha nem szabadott - wtf, hát nem szabadott, miért csináltam volna olyat, amit nem szabad??? (teljesen jól elvoltam a helyben aprómozgásokkal, babrálással, bambulással két szünet között, mikor meg úgyis kizavartak...)

meg amúgy is, én el tudok lenni felnőttként is úgy, hogy túlülöm magam. egészen más egységekben van mehetnékem, és egészen más dolgot jelent. (ingerkeresés, hiperaktivitás inkább fejben van most is, plusz, ha valami érdekel, akkor simán órákig fel se kelek, míg már fájni nem kezd...) viszont munkában szerettem járkálni, és a portán, helyhezkötve is ide-oda, fel-alá járkálgattam, amikor lehetett, és az irodaválasztásnál is a harmadikra kértem magam, hogy legyen a napban lépcsőzés, korábban meg mindenhol óránként le/kisétáltunk dohányozni, szóval megvolt a jövés-menés...

és suliban sosem kellett rámszólni, hogy túl sokat beszélek, belebeszélek, túl hangosan beszélek - mert hát én egy szorongós jókislány voltam, akinek inkább az volt a gondja, hogy a suliban sem beszél...

(nade bezzeg otthon, ott folyton pofáztam. és pl ha felolvasták volna a "nem képes csendben tévét nézni" kritériumot, az egyértelműen pipa.)

ugyanígy felnőttként, ha felolvasták volna, hogy "nehezére esik tevékenységeit csendben végeznie - nos, az is egy nagy igen pl. ill hacsak nem szippant be a könyv, nyomigálom közben a telefonom.  ha uncsi, akkor dumálok, amikor olyan szituban vagyok, ahol lehet - de ahol nem lehet, ott most sem. nagyon, nagyon szabálykövető vagyok most is, és alapvetően inkább visszahúzódó, ha társaságba megyek.

nehézség a várakozással? nem tudom - amíg van mivel elfoglalni magam, addig nincs. szerintem én már gyerekkoromban is nagyon kreatív lehettem ebben, nem kellett hozzá okostelefon. szórakoztattam magam mindenfélével, fejben történeteket írtam, játékot találtam ki, rajzoltam, írtam, nézelődtem, ..."

ez pont nagyon jól fog jönni nekem, aki megint neki kell üljön a divának, micsoda jó, hogy már így előredolgoztam... (nem is emlékeztem egyáltalán.)

((ja, és amúgy meglehetősen sok érdekes piszkozatom van.))

világ csodálatossága

nem tudom, mennyire írtam itt, de néha elmélázom, hogy valószínűleg én úgy vagyok heteroszexuális, hogy nem teljesen 100%-ban a spektrum direkt végén. (ami kb mindenkinél így van, btw...) 

de attól még sajnos az vagyok.

(ó, pedig a nőkre azért sztereotipikusan jobban jellemző szerintem a magasabb eq, ami az énnekem tetsző pasiknál erősen hiánycikk, de már csak a társadalmunk ill a nagyszámok törvenye alapján úgy általában a pasiknál is.)

de mostanában ezt páran kétségbevonták valahogy, és igy el kellett gondolkozzak.

pl amikor a biciklis srác mondta, hogy hát de egy nővel nem lehet úgy megbeszélni dolgokat, mint egy férfi haverral, hát nem mondhatja, hogy nézd már azt a csajt, milyen segge van ...

én akkor felcsillanó szemmel rávágtam (valoszínűleg erőltetetősnek, nyomulósnak hatóan, pedig csak full a topiktól megérintődve), hogy fú, pedig pl velem dehogyisnem...

hát hisz a múltkor is, amikor mentem át a hídon, ment előttem egy lány a fenekére simuló lenge anyagú nadrágban, amin teljesen átütött a rajta levő franciabugyi csipkéjének textúrája,

és tökéletes volt annak a fenéknek a mérete, a formája, az arányai, a tömörsége, a ruganyossága, a simasága, mint ahogy a dereka, csípője is, és még tényleg mindene miliméterpontosan ott volt, ahova azt a természet oridzsinál szánta, 

és minden lépésnél rengett, ringott, a lehető legszebben, ahogy ez csak történhet,

és én egyszerűen nem tudtam nem nézni,

teljesen megbűvölve kábé, 

és azt éreztem, hogy ez annyira gyönyörűséges, hogy ilyen a világon nincsen,

és hogy csak nézni szeretném ezt a végtelenségig, 

és megérinteni is, igen,

teljesen elárasztódva a látvány csodálatosságától...

de hogy közben viszont ez az egész semmiféle szexualis jellegű gerjedelmet nem váltott ki belőlem, egyáltalan nem "aktiválódtak" a genitáliáim, nem mozdult a vérem, nem kívántam olyasmiket, hogy a làny érjen hozzám, vagy hasonló...

csak ez a naaagy lenyűgözöttség volt bennem.

meg a gondolat, hogy ha én is ezt érzem és ennyire nem bírok máshova nézni, milyen lehet ez szegény férfiaknak, akikben ilyenkor még feltámad a konkrét fizikai vágy és kívánás, sóvárgás is.

és ezt így amúgy még elmeséltem pár másik embernek is, és mind nagyon furán néztek rám. és egyáltalan nem értették. 

pedig szerintem a világ legszebb dolga egy arányos, feszes, szép fiatal női test.

és nagyon jól áll nekik a nyár, az a sok előnyös, lenge anyagú outfit, a szabadon hagyott bőr, a mozgásban lévő sziluettek és a szép hajak és jó vibe-ok...

de és utána így elgondolkodtam, hogy ez most akkor jelent-e valamit, vagy nem.

mert végülis a férfiaknak se önmagában csak a vonzó külsejére szalad meg a vérem, hanem már a szavaira, hangjára és érintésére, szóval lehet, hogy csak már arra, ahogy flörtölnek, ahogy úgy néznek ràm, amit írnak... (meg persze aztán ízre, illatra, nyilván ..)

de közben azokkal a férfiakkal meg is akarok ismerkedni, vágyom a figyelmüket és hogy kontaktus legyen. 

a lányokét meg nem.

szóval.

bár... pár hónapja, nem tudom, írtam-e, szemben leültem egy csajjal a villamoson. és egyszercsak leesett, hogy úgy néz engem, és úgy mosolyog rám. életemben először azt éreztem, hogy fel akart szedni engem egy lány.

szép lány volt, nem klasszikusan babaarcúan szép, de eléggé helyes, kicsit edzsi vonásokkal, harminc körüli, gyönyörű tiszta bőrrel, filigránabb, jó alakkal, és olyan puttogether, egyben levő külsővel, outfittel, kiegészítőkkel, amire azt mondod, hogy határozottan van egy stílusa, ami ugyan nem pontosan az én ízlésem, de letisztult és tetszetős és minden izzadságszagot nélkülözően rendben van, és látszik, hogy  úgy általában is olyan tud lenni.

és ahogy rám-rámmosolygott, és lassan leesett, hogy nem csak alap kedvességből, barátságosságból, amit amúgy viszonoztam addig még, nyilván... hát halljátok, majdnem visszaflörtöltem hirtelen. úgy kellett leállítani magam, hogy ne csináljam már, hát heteróként ne hitessem itt el, hogy interested, mikor csak ösztönösen "visszareagálok" a detektált helyzetre...

mert ha valaki flörtöl és nem taszít, akkor én arra is visszareagálok, -mosolygok, azt hiszem. 

azért valahol kicsit bánom, hogy zavartan lezártam, és onnantól igyekeztem egyértelműen nem-jeleket adni... de akkor így éreztem korrektnek. nem akartam "hitegetni", csalodást okozni semmiképp sem. de közben meg úgy beszéltem volna vele, volt bennem azért kiváncsiság irányába.. csak nem hiszem, hogy szexuális.

anno még valami egyetemi buliban csókoloztam részegen egy barátnőmmel... meg voltak ilyen szájból szájba, szájról szájra feladatok hökös bulikban... de nem rémlik, hogy bármit bármelyik megmozdított volna bennem... mondjuk azt a barátnőm spec egyáltalan nem találtam szépnek. igazából szerintem nem is annyira kedveltem.

de nem hiszem, hogy ezért nem hatott. 

szóval nagyonmax annyi, hogy kicsit odébb lehetek a skálán, de nem gondolnám, hogy ez ilyen ingerküszöböt bármennyire is átlépő szexuális dolog lenne nálam, semmi olyan felhangot nem vélek felfedezni benne...

sőt, igy végiggondolva szerintem inkább egyszerűen csak szeretem a szépet... lehet, ilyen vizuális szenzorosság-dolog ez is, ki tudja. (lehet, hogy ez az én színpadi függönyöm, haha.)

de mindenesetre jólesett elmesélnem, ha már eszembe jutott. (mert igen, ma is, mint ahogy mindigis láttam a szememnek eszméletlen vonzó lányokat és formákat és úgy mozgásban levő testrészeket és hát na. nekem legalább jobban jó, hiszen nem csak a helyes pasikon, de a csajokon is jólesik megjáratni a szememet, szóval sokkal több szép jut egy napra.)

((és yepp, ezzel egyben abszolút zsigerileg, első kézből származó tapasztalatokkal alá is van támasztva a saját külsőm fontossága körüli aggodalom. hát még én is azokat nézem meg, akiket, pedig férfi se vagyok. jajj.))

mindig csak szürreálságokba'

kb pont leírtam, hogy csupa váratlan fordulat az élet, mire is az élet sietett biztosítani róla, mennyire tényleg az.

csilleztem szokásosan a szigeten, regenerálódgatva a hétből, a zenéimmel, a látvánnyal, a csetjeimmel.

csetelgettünk a tegnap esti csávóval is. 

és akkor egyszercsak ahogy felnéztem, ott jött. és ő is pont felnézett a telefonjából. és így néztünk egymásra zavartan-döbbentem.

még csak gondolkodni vagy a másiknak utánabámulni-szólni se kellett, annyira hirtelen, pontközel és direktben történt.

írta korábban, hogy valamikor jövőhéten beszélgessünk majd irl rendesen is... na, hát az az első élőbenbeszélgetés megvolt kábé azonnal utána, haha.

how??! whaaat?! most komolyan?

woww, leginkább. tényleg.

updatekbe'

tegnap megvolt a kivizsgálás első etapja.

egyelőre okénak tűnik. (persze még bármi lehet.) 

egyből nagyon durva kiderülések voltak, ésss máris mondtak dolgokat, úgyhogy teljes sokkban jöttem el kb. (persze még ezekből is bármi lehet. de a kiderülések teljesen helytállóak, ott, ríltájmban bontakoztak ki olyan dolgok, amiket félreérteni, belemagyarázásnak venni, stbstb abszolút nem lehet, szóval már így is, már ettől önmagában is aztaq. .. csupa váratlan fordulat az élet.) 

miután jól elmeséltem mindenkinek, akire tartozik, mi volt, és elmúlt ez az első sokk,

bőgtem egy óriásit.

soha ilyen validnak és egészségesnek bőgést még nem éreztem.

meg olyan, de olyan dühös voltam, hogy el nem tudom mondani - a világra, a rendszerre, az exre, a srácra, azokra a szakemberekre, akik szarfejek voltak velem, ... mindenkire, aki miatt jogos.

és soha ilyen validnak és egészségesnek dühöt még nem éreztem.

aztán viszont jött egy brutál energia, ami megint visszahozta a glowt is kicsit, ami pedig már sok hete sehol nincsen...

mentem-mentem, át a hídon, puttogether külsővel, frissen mosott hajjal, jó vibe-okkal, 'olyan' zenével a fülemben, a naplementében a dolgomra...

és egyből megint le is lettem szólítva.

úgyhogy lehet, igaza volt a voltkolléga barátomnak, és azon múlik, épp mi sugárzik belőlem.

igazán, nagyon-nagyon lehetne mindig ez, a kedvenc állapotom evör, világ legjobb dolga kb. már nem a leszólítás, hanem ezek az érzések, na és nyáresték...

kedvesuniverzum

tegnap napközben egyszercsak felbukkant a biciklis srác a csetemben, hogy üljünk be valahova. már nem is mondom, annyira abszurd, de egész délelőtt a pasikon, a pasikhoz való viszonyulásomon, és legfőképp azon matekoztam fejben, hogy nemigaz, hogy ez így vele ennyi volt, olyan dühös vagyok rá, meg az életre emiatt...

anno is volt egy férfi, meséltem már ezerszer, akit annyira éreztem, akivel "összerezegtünk" folyton, bele voltam zuhanva és hosszú éveken át "zavargott" visszatérően ez a dolgunk, meg viszonyunk is volt, de úgy, hogy a tényleges tevőleges szex egy kezemen megszámolható szerintem.

ezek az ilyen igazából beteljesületlen, de intenzív izék nagyon furák.

na, ugye mivel máskor mindig hajtogatta, hogy ő nem fog velem időt tölteni, beülni valahova dumcsizni, pláne fényes nappal, ill hát eleg csunya veget "értünk" úgymond, kiv voltam, hogy akar ő ebből kihozni bármit. meg a hiányzó kaland és energiák. meg tökéletesen beilleszthető is volt a napomba pont. stb. nyilván rábólintottam.

benne volt, hogy szokásosan nem érkezik meg, de jött, limonádéztunk ott, ahol akartam, dumáltunk, ... a búcsúzásig azt is hittem, jól kézben tartom én ezt a dolgot.

a társasos srác is kérdőjel nélkül lepattant rólam a kibékülésünk óta, amikor időnként próbálkozott... megy ez nekem.

aha, persze. meghúzgáltam kicsit az oroszlán bajszát, az meg tudta onnantól, mit hogyan.

kellett erőszakoskodnia kicsit, de tökéletesen felmérte, mi fog nekem beleférni és hogyan.

borzasztóan felkavart ez így megint, mert iszonyat hozza a mindent is, de meg lett szakitva a dolog a tulajbácsi által, és nem jött vissza már befejezni az én részemet, mondván "fáradt" .. ami számomra kib nagy wtf volt, mert egyértelműen kommunikálódott, hogy nekem ez most mennyire fontos, ésss tudtam, mit csinál, meg máskor ill másokkal hogyan számít a fáradtsága, és hogy csak annak volt a függvénye, mennyire érdekli.

szóval jól meg vagyok sértődve, of course, nem mintha számitana. ill hát annyiban számit, hogy minek szexelni olyannal, aki nem priorizálja ugyanúgy a kölcsönösséget, miután belöle már kimentek a hormonok. 

jussak el addig, hogy tényleg mindenki le legyen ejtve, aki így áll hozzá... de hát  .. szörnyű, mennyire kontrollálhatatlanul tudnak az érzetek mozgatni - a "csak hadd érezzem kicsit megint azt, amit, mindegy milyen áron", kb.

pláne, hogy orgazmust tudok magamnak csinálni, akárhányat, konkrétan, olyan érzeteket viszont nem.

[#legfőbbprobléma, szerintem.]

csak hát így, hogy csak néha random visszajár(na, járt, járt volna) használni, not so funny, you know. kéne találni mást, más módot, bosszantó, hogy nem lehet. de persze most aztán, a fiú óta pláne nincs ilyesmire mód, se kapacitás.

feltöltötte viszont még így is az bizonyos lemerült aksit... mondjuk már a puszta veletalálkozás is feltöltötte volna, ő mindent is megtestesít ill behúz, ami engem mozgatni tud, még flörtizés nélkül is, tudjuk jól.

ugyanakkor olyannyira megborított és kilenditett ez a történés, ill hát a dolog intenzitása, 

hogy ugye elinditott egy belső lavinát és hirtelen egy csomó mindenre rájöttem.

egyrészt, hogy tökre egyszerre van bennem, hogy rendes nő akarok lenni, aki nem csinál ilyeneket, hogy becsüljenek és tiszteljenek - meg hogy de, nagyonis ezt akarom csinálni,

és hogy azt is akarom, hogy tepernie kelljen (és teperjen is, amit nem szokott, és ez már kb annak számított tőle, de hogy ne így) meg lássa, hogy velem nem lehet akárhogy bánni - meg paralell azt is, hogy azonnal érezhessem, amit szeretnék, mindegy, mi a későbbi ára.

ezek ugye némileg ütik egymást, haha. 

pláne vele meg aztán teljesen veszett fejsze nyele már ez, és elvileg ezt tudom is. 

most mondjuk pont tényszerűen lett volna esély egy "szép" lezárásra, ahonnan megkapom ezt a lelki elégtételt, amikoris határt húzok és már nem megyek bele, annyira ügyesen tartottam, hogy egész a végéig már érezhetően el is engedte a dolgot, amúgy... pont, mint mikor a társasos srácnak is leesett, hogy itten kérem nem lesz mostmár semmi olyan ...  

mígnem ott a végén azért rápróbált mégegyszer, és én nagy bátran túl közel mentem, meg belebegtettem egy kis női energiát, és onnantól már csúszott át hozzá a kontroll, aztán heló volt.

(persze, miért is ne mutatnám meg neki azt a híres biciklimet végre élőben is, hogyne, hisz már nem a lakásban tartom... aha.)

amúgy meg klasszikusan hozza a kis hazudozós, csak az akarás hevében jövő duruzsolást, most legalább észrevettem - amiről már menet közben is tudod, hogy ugyanmár, de olyan jól esik hallani... dehogy fog ő velem bringázgatni, dehogy fog ő most a képben maradni, dehogy leszek most fontosabb, mint eddig... meg pontosan tudja, milyen bók, milyen folyamatos dicséret pörgeti a dolgokat. ... teljesen sztereotip. ésss mégis működött.

na mindegy.

arra is rájöttem, milyen felszínesen, félreérthetően mesélek sokx, ha nem figyelek oda. 

ő is most azt hiszi, igazábol azert nem strandolok ezen a nyáron pl, mert nincs kivel. hogy azért vagyok egyedül meg magányos, mert objektive nincsenek emberek, akikkel. (ezt amúgy én magam is így szoktam hinni, nem csak így interpretálom...)

közben sokx nem is azért vagyok egyedül, programtalanul, mert konkrétan ne lenne kikkel dolgokat csinálni, hanem mert a legtöbb ember megint inkább csak fáraszt, nem pedig tölt, és így nem lépi át annyira az ingerküszöbömet, hogy szívesen.

ill időszakosan nincs kapacitás utána menni, beleállni, mikor épp igen.

meg ugye az is, hogy hiába van bennem általánosan a konstans mehetnék, vágy, hogy új dolgokat éljek meg, izgi impulzusok érjenek, inkább megint a csukott szemmel is ismert helyeken magamban elszüttyögés, befele figyelés "nyer".

na és persze a mostani pechszéria - hogy ami lenne és jó lenne, az meg vismajorok, betegségek, satöbbik miatt lemondódik, elmarad.

az van, hogy hiába volna annyira szükségem az emberekkel levésre és menésre, kedvem az nincsen hozzájuk, mármint legtöbbjükhöz.

akikhez bármikor, ilyenkor is lenne, na, azok meg nem elérhetőek, nem érnek rá.

vagy pl olyanok, mint ez a srác, aki abszolút átlépné az ingerküszöbömet, de neki meg én nem.

hát így.

ezek.