hestegálmi

de nagyon. (igazából full szét vagyok már esve!)
szivem szerint a kövi két napban ki se másznék az ágyból...

tegnap is, olyan könnyed, egyszerű lehetett volna (ahhoz képest), de futottam egy csomó felesleges kört a tizenkétórázás után, mire odáig jutottunk, hogy nálam alszunk és ezt meg is valósítottuk... és mivel borzalmatos fáradt voltam, nem viseltem túl jól, hogy megfuttattak.

kicsit az az érzés öntött el, hogy nincs rám tekintettel, hogy egy brutál hétvége után egyből dolgoztam, sokat, és ma is fogok, qrvakorántól, és miért nem lehet ezt figyelembe venni.

mehh.

nyilván azért, mert már ő is szét van esve, így képtelen volt összeszedetten priorizálni, sőt, egyáltalán átlátni a helyzetet. de attól még nem lett jobb.

a beköltözését gondoltam ünnepelni, az univerzum meg nemgondolta.


de hogy amúgy a pasi elköltözött, szobából lakásba. véget ért egy korszak, még ha most az átmeneti macera is jön, azt hiszem.

egy esküvő, egy temetés

nem mondhatom, hogy tartalmatlan volt a hétvégém.

óda a mai reggelhez

auccs.

a zajlás

végülis, a felszínen, látszatra annyi minden azért nem történik. közben viszont komplex és intenzív élmények érnek,
amiket nem egyszerű integrálni, feldolgozni, ülepíteni, ...

most épp ott tartunk, hogy borzasztó kialvatlan és testileg-lelkileg-idegrendszerileg is fáradt vagyok,

erre ma sem pihentem, se nem alszom még.
holott, elvileg, időm az lett volna rá, ez a teljes nap.

most konkrétan azért nem,
mert az integrálás agypörgetős szakasza zajlik. egy darabig csak gyűltek a dolgok, rakta őket elfele, kábé ahogy értek, most, főleg estére meg hirtelen nekiállt rohamtempóban feldolgozni, sorjáznak a heuréka-pillanatok, nem tudom, talán betelt az érkeztető raktár.

(jó, nem, volt előtte az a rész, hogy elkezdtem összezuhanni, aztán fürtös megkríziskezelt, és az belökte a folyamatot.)

zakatol a rendszer: rendeződik össze tudati szinten a sok behatás, az ezer meg egy friss infót integrálja, passzintja a már meglévőkhöz, aztán köpködi kifele az így nyert újféle következtetéseket.
ez a rész mindig hihetetlenül izgalmas, inspiratív, friss gondolatmeneteket és tapasztalásokat hoz... intenzíven értelmeződnek át a mindenféle kirakósok képei az újabb daraboktól.

csak roppant fárasztó.

alapból fáradtan (és posztlagzis-másnaposan, kríziselés után) annyira nem jön jól. úgy, hogy a holnapom, amit pláne a regenerálódásra tartogattam,
seperc alatt betáblázódott a csába,

de nem ám amolyan főzni-mosni-itthon szüttyögni módon,
hanem hogy például negyed 8-kor kinn kell várnom a metrónál apámat már reggel.

mert megkért, hogy a temetésig hadd lehessen nálam, aztán menjünk együtt. amivel úgy meglepett, hogy mindent tudtam mondani rá, csak nemet nem. ilyenre még közelítőleg se számítottam.

ez aztán pont nem kellett még a hosszú hét előtti készülős napomra, apámmal beszélgetni ugye aknamezőn séta, apámmal én mit? hogy? (no és minek?)

a temetés fél 3-kor lesz délután. szóval apám bejelentkezett, hogy kvázi töltsük együtt a regenerálódós napomat, ami minden lesz, csak pihentető nem, hisz már a gondolattól is bestresszelek. (meg ugye ilyen előzményekkel...)

pofám leszakad, mik vannak. eleve, még az se volt biztos, hogy megyek a temetésre, a hogylétem felől tettem függővé - mondjuk ez most is áll. no de...


értitek?
szóval hogy ez, és fujj, egyszerűen utálom a gondolatot, hogy holnap azt kell, amit, és még csak nem is alhatok, pedig úgy kívánná a folyamat: begyűjt, besokall, felpörög, lepörög, kipiheni, normalizálódik.


apám itt, ennyit, kettesben.
ajajj.


(annyira sose tudok hazudni, ha váratlanul ér valami, olyan személytől - ez már a melóban is kiderült, sodortam már bajba kolegát, hogy a főnök meglepett, én meg csípőből az igazat válaszoltam, pedig amúgy tudtam, hogy nem szabad.

itt is csak annyit mondtam volna: nem érek rá, máris nincsen probléma vele, megoldja máshogy, gondolom.)

kedvenc pillanataim

visszajött egyik kedvenc kolléganőm a nagyon várt nyaralásból. örömmel, széles mosollyal fogadtam: na, milyen volt?

hát...

hogy előtte ő találta holtan szeretett nagyanyját. hogy már nem lehetett lemondani. hogy gondolhatom...
gondolom - az arcára van írva az egész.

persze a benti halálhìreket is most tudta meg, tőlem.

megrendülés a köbön.


ezek.


már az is, mikor a koleganő, aki az apját vesztette el most, először érkezett be talpig feketében.

mondasz valamit, részvétteli kézszorítással, muszáj, a hallgatás helyett, a hallgatás rossz. érdekelnie kell. akkor is, ha elsírja magát, akkor is, ha előre félelmetes megállítani.


meg amikor először jött a kolega-féle váltás. a némaság.
az a fajta némaság.

amikor az egyik srác halkan sorramegy nálad a szekrényeken egy jelöletlen kulccsal. ledöbbensz. tudod, szavak nélkül is, egyből, mi történik, mit is keres.
közben ugyanúgy teszed a dolgod, beszélsz a random érkezőkhöz. tényszerűen nincs csend, te mégis hallod.
és ebben a nehéz csendben, a szemed sarkából követed, ahogy megtalálja és kipakolja melléd darabonként, ami ittmaradt utána.
lassan, finom óvatossággal. tisztelettel.
(kegyelettel?)
egy szó sem esik róla. senki nem is sír.
csak ül a mellkasotokon az a torokszorító csend.
mindenki más meg jön-megy, mit sem tudva az egészről.


szóval ezek.

kisszínes

anyám továbbra se keres, játszma ez a javából.

apám a maga faramuci módján újra megjelent a színen, pénteken hívott, szombaton meg váratlanul, soron kívül beállított dolgozni. és úgy csinált, mintha mi sem történt volna. és hozott kaját. tegnap is beugrott, pisilni csak, mert amúgy orvoshoz ment, mint mondta. és megint hozott kajàt. elég furi.

majdnemhugomék, akik ugye júniusban esküdtek, máris babát várnak.

pénteken meglepett a melóban pilla, jó volt látni.

szombaton ért az egyik legnagyobb melós élmény, és majd' megpukkadok, amiért nem mesélhetem el. olyanba láttam bele egészen közelről, aminek amúgy a közelébe se engednének - mint kiderült, még itt, házon belül is csak kettőnknek adatott meg (egész napra kirendeltek hozzám egy fegyverest, az is defura volt) -, és elég híres emberekkel mosolyogtunk össze. (nem úgy általánosabban, hanem amikor ti ketten konkrétan összemosolyogtok valami badarságon.)
mondjuk fogom a fejem utólag, mennyire kihasználatlanul hagytam a lehetőséget, mennyire nem fogtam fel, mizu, de így is életreszóló izgiség volt.

fürtössel még mindig észrevétlen szaladnak az órák.

újcsajjal beszereztük cuki egy hónapja kitalált ajándékát - aztán jól megsétáltattuk újdonsült rózsaszín plüssunikornisunkat mindenféle nyilvános helyeken. it was fun.

imádom, hogy a lakótársaimmal végigélhetem, amint beszerzik az első saját szennyeskosarukat és felragyog tőle az arcuk. (igen, most újcsajjal is megesett, ilyen ez a felnőttéválás...)

melegvíz nélkül sütni-főzni strapás, de most könnyen sikerült a zöldséges egybefasírt. (bár mintha vegeta lenne benne, annyiféle természetes ízt pakoltam bele, vicces.)

mostanában alakul az együttfőzős, megosztozós kiccsalád fíling, csak cuki most házon kívül.

a pasi újra eltört bennem valamit a kríziselés alatt, így hiába pont ugyanolyan cukorborsó, mint előtte, nem ugyanaz. éjjelente azt álmodom, hogy elhagy/ megcsal/ átver. haragszom rá, minek kellett ezt, miért nem hajlandó a kimondott szavak súlyáért, az utóhatásért felelősséget vállalni. várok.

közben "lakásfelújítunk", vásárolgatunk meg takarítunk együtt, holott az otthon nem közösnek van tervezve, így és most fura.
megbeszéltük, hogy kap több énidőt, támogatom, ehhez képest rendre ugyanannyit sikerül együttlenni, mi lesz így - tökre minden oké lenne ezzel, ha, de azt ugye meglátjuk.

miezazidő, sorozatosan. (szombaton még dögmeleg, kis kacsás ruha, erre ma reggel 7 fok volt. 7!!! megtörtem és őszi kabátban jöttem.)

igyekszem kulturáltan kinézni és viselkedni, bár a pmses-menstruálós megpusztulós napokon csak túléltem. valahogy.

autóbalesetben elhunyt mégegy melóból ismert valaki, akit két hete még láttam. haldoklik egy idős rokonunk. a kolegát meg most fogják temetni.
what.

holnap esküvő.



az élet akkor is zajlik, ha érzésre nem.

pszi

a pszivel over, de a végére olyan botrányosan szakmaiatlan/ hozzám nem passzoló üléseket nyomott, hogy nem is bánom már egyáltalán. a kezdeti elégedetlenségem után próbáltam elfogadni, hogy ilyen, hozzuk ki ebből a legtöbbet, mégis, rendre maradt bennem valami rossz utánérzés, kb csak akkor nem, mikor full jól voltam épp, és az alkalom mindössze egy helyzetjelentésre szorítkozott, ő meg hümmögött, majd a végén megdicsért.

(de nem azt várom, hogy jó érzés legyen oda járni, hanem azt, hogy a rossz érzések a témából fakadjanak pl, ne pedig abból, hogy összezavarnak az ő reakciói, és miatta érezzem kellemetlenül magam.)

nagyon-nagyon elbeszéltünk már egymás mellett, pont hogy ráerősített a bizonytalanságaimra, néha teljesen összezavart az egymásnak ellentmondó, következetlen véleményeivel, meg hogy összemosott dolgokat, meg sablonokat próbált ráhúzni teljesen inadekvátan már mindenre, szóval.

pl képzeljétek, rendre felhozta, hogy ühüm, ühüm, de hogy én vagyok az, aki nem tudja elfogadni, hogy más emberek máshogy működnek, MERT én vagyok az egyetlen, aki nem tudta elfogadni, hogy ő késős, és hogy gyomorgörcse van, hogy jajj, nem szabad késni, amikor én vagyok az első, és biztosan másoknak is van, és az én igénykifejezésem túl erőszakos.
(hát vaze, 1: lépjél már túl ezen, nekem is sikerült 2: ennyi pénzért tényleg ne késsél már el mindig, hallod.)

(a "lehet, hogy néha késni fogok", az 4-ből max egyszer, nem 4-ből minimum háromszor, szerintem.)

(meg ha már, akkor ezt úgy hozd be az ülésekre, hogy rólam szóljon, építőleg, ne így...)

meg hogy ja, hát igen, ez a fiú nagyon fura, van baj, DE biztos fárasztó lehet, hogy hímestojásként kell velem bánnia, meg soha semmi nem elég, amit csinál.
(érdekes meglátás, akár még igaz is lehetne a "de" utáni állítás mindkét fele, csak épp a tényeket ismerve, adott szitura egyik sem az, és ezt rajta kívül mindenki más megerősítette nekem,
és csak pislogtak, hogy de ez a nő miről beszél?!)

szóval hogy így kb a tanult sablonokat akarta ráhúzni olyan helyzetekre is, ahova nem passzoltak, full logikátlanul.

és ő ajánlotta, hogy bármikor írjak mailt (erre össz 2x került sor), aztán kb lófaszkát se válaszolt, azt is úgy, hogy pl egy semmitmondó mismás-félmondat után már rá is tért, hogy tudunk-e időpontot módosítani, ami, hááát...
fürtössel meóztattam, hogy most ez így csak szerintem gázos-e, és hát nem.


sokszor egyszerűen elhiteltelenítette a saját meglátásait.


(meg pl azon is rugózott, hogy de az emberek nem válaszolnak ám rögtön az üzenetekre, ezt nem lehet elvárni,
a világ nem így működik, hogy mindig rendelkezésemre álljanak, a pasi sem,
holott qrvanagy krízishelyzetben azért szerintem de, el lehet várni, hogy kb 24 órán belül írjon rá egy bármi normálisat, sőt, hamarabb is, mivelhogy a párom,
mivel hogy krízishelyzet,
mivel mindkettőnknek komoly érzelmi stressz, prioritás, és lett volna alkalma bőven,...  soroljam?

és itt nem úgy általában jelent meg ez az elvárás, hanem ebben a konkrét aktualitásban.

ne_mossuk_már_össze.)

meg amúgy engem halálba frusztrált, hogy úgy éreztem, neki a tyúkanyósztájl fekszik, és kimondatlanul is valamiféle elesett, szomi kislány szerepbe szeretne nyomni, mert ő azzal tud komfortosan dolgozni.

na most, bennem az fogalmazódott meg: arra lenne igényem, hogy partnerként kezeljenek, észből, elméleti keretből szemléljük a dolgokat, és csak akkor szeretnék elesett, szomi kislány lenni, ha érzem, hogy jó, biztos kezekben vagyok, mert a másik full szakmaian, okosan nyúl hozzá, és tudja, mi mit jelent...
és álmaim netovábbja, hogy aztán ne hagyjon benne, de ez már... hagyjuk.

mert persze az is kell, let's work with emotions, vagy hogy mondják, de azért ne csak úgy fogalmatlanul bele a világba, mert engem megijeszt, ha nem látom értelmét.
és ez itt nagyon nem volt meg.

és egyetlen értelmes magyarázatot sem tudott/akart adni rá, azon túl, hogy mert ő ilyet tud, ha nem tetszik, el lehet menni.
pedig velem sok mindent el lehet fogadtatni, ha kapok normális indoklást.
pedig az együttérző érzelmi visszatükrözés, az csak egy töredéke a technikáknak, nem maga A technika, azt pl újcsaj meg fürtös is tudja, abban hol van a hozzáadott tudás, amiért fizetek?

többször volt, hogy inkább már nem is mondtam a dolgaira semmit, mert minek mondjam el harmadszorra is, hogy nem, nem azért, nem, nem helytálló.
meg néha az, hogy na jól van már, komolyan, hagyjuk már, ez a te problémád, vigyed szupervízióba, ha ennyire nem tudsz vele mit kezdeni, én azt hittem, már rég tisztáztuk, hogy. (ilyet nem mondtam, lehet, kellett volna.)
már az elején voltak ilyen ismétlős tripek, és hát grr, hadd ne kelljen újra meghallgatnom, hogy de te csak ehhez értesz, elsőre is felfogtam, mérlegeltem, túlléptem rajt', pls.


szóval ő nem volt jó nekem, az van. csalódott vagyok, és néha (mint ezen poszt írásakor) még dühös is.

szóval még így a legjobb, komolyan, nem is kell semmit mondanom, hisz úgyis elfogyott rá a pénz.

(és nem, nem az történt, hogy most hirtelen leértékeltem, míg korábban idealizáltam, mert attól, hogy ide nem írtam le, max draftba, rendre voltak kétségeim, és gyűltek, és végül összeállt, hogy sehogy nem jó ez így.
fürtös tanúsíthatja, hányszor kérdeztem, hogy ez most vajon az én projekcióm, vagy valahogy tényleg az nem stimmt, amit mondott. és pont ezért volt nehéz - hogy nem tudni, én képzelem bele, belőlem jön, vagy tényleg, objektíve baj valami. fujj, utálom az ilyen dilemmázást.)

néha

csak úgy fogalmam sincs semmiről.

rengeteg mondandóm lenne

aztán mégse. jól vagyok, mondjuk. semmi különöset nem csinálok, dolgozom, élek, keresem az áhított egyensúlyomat.

#majd

esküvős szezon

ugyi volt egy majdnemhugomos lánybúcsú és lagzi,
meg egy ominózus uncsitesós nemmentemel kétnapos.

azt hinnénk, túl is estünk rajta,
de egy kicsit nem figyeltem, máris megint csak a felénél járok.
hoppá.

ez a szezon tartogat még egy pasiféle uncsitesós fullos lagzit,
illetve valószínűleg egy pasitesója esküvő-vacsora kombót
(amire eddig a pasi ugyan nem hívott el, de a menyasszony már igen, tegnap, szóval...).

na, mit szóltok?


(megsúgom, hogy utóbbi kettő valahogy nem ellenerzést, inkább kellemes várakozós izgalmat kelt. nohát.)

nincs kedvem

az örömökről se írni. összeszedtem nagyvonalakban az elmúlt két hetet - draftba, mert azért az úgy elég uncsi, semmitmondó, értitek.

ezen már sokszor mélàztam: mitől érzem a melóban, hogy nincskedvem*.
még amikor rahedli időm lenne értelmes dolgokra, se. olvasni cikkeket, az oké, de összeírni, átgondolni dolgokat már nem.

válasz most sincs, mert - surprise - nem volt kedvem végigrágni magam a gondolatmeneten.
de hogy valamit érdemes lenne máshogy csinálni, az tuti.


#megintegykérdőjel




*: de ezt olyan szinten, hogy akartam kbra listázni, miket szeretnék csinálni, nézni, enni, stb... szóval amikre épp vágyom. de hogy még ahhoz se.
pedig az milyen szuper tud már lenni, kicsit elálmodozni... mehh.

nembánatok

is vannak, írom, csak közben beindult a meló, lassan készül a poszt.

bánatok

mindenféle szó szerinti gyászok és gyászolók.

hogy a csalàdom továbbra sem keres. aka duzzognak, mint állat és "büntetnek". annyira nemhiszemel.

a pasi borzalmas kiegyensúlyozatlansága, amivel random ingatja, amit nem kéne. mostmár tán újra oké, de ezt a hetet összességében nem sírom vissza. (dráma, dráma, dráma, ki nem állhatom bizonyos megoldási kísérleteit.)

valami emésztőrendszeri gubanc, spontán sírva hányás a fogmosástól, majdnem az autókázástól is, hasgörcsök, rémálmok, kialvatlanság, szexhiány, pms, hideg.

mostanában annyira nem mennek jól a dolgaim, azt hiszem.



#leszezjobb

bárcsak

a szüleim anno inkább az életre készítettek volna fel: a fiúkra, a veszteségekre, a nehézségekre, a beszólásokra, a sárga csekkekre...

tudom én, hogy harminc évesen már nem legit ezen bánkódni, de újra és újra szembesülök azokkal a dolgokkal, amikhez nem értek, amiket nem, vagy rosszul tudok, mai napig. és hát frusztráló a sötétben tapogatózni.



#apuelveszettkislányavagyok
#fogalmatlanság
#buboréktan

a szorongásban az a jó,

hogy alszol két és fél órát, de utána pont úgy kelsz, mintha nem aludtál volna semmit.

#mosogatórongy
#elnyűttfajta
#mehh

nyafkodásokba'

még vasárnap beütött egy kapcsolati krízis, egy olyan igazi, felnőtt, kemény, nem az az összeveszős, sértődős, hangos fajta... aztán most éjjel ért utol belőle igazán az érzés, hajnali bőgés formájában.

reggel ugye ràjössz, hogy nem bírtad ki és írtál neki, pedig tudod, hogy nem szabadna - a zokogva üzengetés is mindig olyan, mint a részeg sms-ek, másnap csak fogod a fejed... csak mondjuk ezeket vissza lehet törölni, nála is. (szoktam.)
na most, meglepő élmény volt, de nem ítéltem visszavonandónak, még ha itt-ott kicsit túlzó lett is. wowwszi.

#oké

épp csak meglepődtem, hunyorogva felnéztem fészre (a feedpörgetés sokszor jó idegnyugtató), az első bejegyzés, bele az arcomba, hogy meghalt egy munkatàrsam.

egy olyan, akit csíptem, és akivel apám húsz éve dolgozik, mondhatni családi barát. egy velekorú.

hagyján, hogy lesújtó, ráadásul még tőlem is tudta meg.

tipródás, hoy mijafasz, tudja-nemtudja, csak hívni kéne... egy hete nem hívjuk egymást, mert még mindig duzzognak, én meg azon duzzogok, hogy ők duzzognak... de azért csak kéne, na, hát mégis.


és akkor eljöttem kiszellőztetni a fejem egy kv mellett, meg kicsit összerakni magam, hogy azért na - erre a padomon egy tinipár turbékolt, maradt a napfényes-megsülős. skandallum, nemár.

#nemér



no persze azóta elmentek és egyből jobb. meg fürtös is ápolja a lelkemet. valami majd lesz. de ezek a dolgok...

#nemannyiravidám

amúgy az történik

hogy mostanra az én agyam helyén is buggyantparadicsom-szerű trutymák van.
(tippre.)
elolvastam a zindexen a hoax-jelentést, hogy igenis kell menni dolgozni pénteken.
(az időjárás-jelentéssel nem is fáradtam.)

sajna nem kapok fizut a kétszépszememért, (sugar babynek meg màr öreg vagyok, asszem,)
tehát jókislány módjára bementem.

szerencsére nálunk szinte senkimásnak nem kellett, az időjárásra való tekintettel.
(komolyan.)

hosszú, forró, nihiles szabigyászoló munkanap... sajna ruhában. levegő nélkül.
leginkább a ventillátorral szórakoztattuk egymást.


#nemtudokírni
#otthonfetrengenijobbvolt


(alert: ebben a posztban feltűnően sok helyesírásilag megkérdőjelezhető szó van.)

az nyaralásrul vol.3

mivel ugye az akaratlan hegymászós kalandunkkal pöppet lerokkantunk, kilőttük a szexet, a kalandparkot (hálisten), az éjjeli játszóterezést, a túrákat, minden klasszik progit megerőltetőt. a strandolásra meg sajnáltuk az időt, azt otthon is lehet. (mi is meglepődtünk, de ja.)

így a továbbiakban egyrészt történelmi városrészeket, templomokat, hidakat, stbket nézegettünk, és persze szerettük ezeket a hivatalos látnivalókat (csak semmi xtra mesélnivaló),
másrészt viszont random hülyeségekkel szórakoztattuk magunkat, mint például a "nézd, kutyiii" (ő) meg a "jujj, cicááák" (én), az összes kvzási lehetőség fellelése, az összes kajálós hely megvizslatása majd elvetése, meg ilyen madár, meg olyan denevér, meg "azta milyen felhők",
és mindenféle, elvileg jelentéktelen falvakban csatangolás a poén kedvéért.

az egyikben megálltunk üdítőzni egy igazi falusi presszóban. (meg mert nem akartam bokorba pisilni, na.) tudjátok, az a fajta, ami gyerekkorunkban is pont így nézett már ki, ahova a jégkrémért jártunk, mikor nyaraltunk a nagymamánál - ugyanolyan bácsik ugyanolyan ruhában, és még megvolt a lepusztult kuglipálya is, annyira.

a másikban annyi gólyát láttunk, mint egész korábbi életünkben összesen.

aztán ahol táboroztak anno, ott megmutogatta, hol aludtak, hova csattogtak át zuhanyozni, hasonló izgiségek, vettünk nasit ugyanabban a kisboltban meg gyümissört, elfogyasztottuk a játszótéren, ahogy kell.

volt, ahol a révet néztük meg a víz fölött cikázó fecskéket, máshol a vadászó gólyát, ahogy vízisiklót fog, vagy a faluszéli focipályát meg veteményesvégeket, a dombos tájban megbúvó házakat, a messzi pincesort, megálltunk egy-egy főtéren a szobrok miatt, rácsodálkoztunk eldugott füves ficakokba állított (értelmezhetetlen) kortárs műalkotásokra,

no de az abszolút kedvenc, ahová csak azért kanyarodtunk, mert mindig röhögtem az útjelzőtáblán, hogy "hogy hívhatják így????". a vicces nevű hely. ahol ettünk egy jégkrémet, elkocsikáztunk a végéig... aztán vissza. mert tudjátok, mi van ott? az égvilágon semmi.
mégis remekül szórakoztunk, komolyan.
(még úgy is, hogy ott pont pityeregtem egyet, míg megjárta a boltot, mert akkor épp napközben is összezörrentünk. na jó, én hisztikéztem. na jó, hagyjuk is. első nyaralásba tökre belefér. igazából csomót morcogtunk egymással, de közben annyi minden történt, hogy nem is számít semmit.)

szóval ilyenekkel múlattuk az időt.


utolsó nap pedig illedelmesen meglátogattuk a vendéglátóink kiállításait, és hát hű meg há, nem mondhatják, hogy "kár belénk" a mindentnyitós belépő, koccra végigtanulmányoztuk, ami egésznapos program. vip bánásmód befigyelt, mindenhol xtra figyelmet (és tájékoztatást) kaptunk, mi meg lelkesen informálódtunk. meg alapból volt, ahová pont csak ketten jelentkeztünk, ott családiasan elvezetgettek. próbáljátok ki, sokkal jobb élmény, mint a néhol büdi és paraszt irritáló turisták csoportjában.

(nem gonosz vagyok, egyesek igen komoly hónaljszag-problémákkal mennek sok ember közé szűk zárt térbe is, illetve azért is fotóznak, mikor a vezető elfordul, hiába nem szabad, azért is másfele mennek, azért is lemaradnak, azért is megtapizzák, stb, szóval... sokat értetlenkedtünk közben, és kuncogtunk is rajtuk eleget, jobb híján.)

búcsúzóul kipróbáltuk még az erősen ajánlott éttermet, és jól mondták, aztaqrva, utolsó falatig. hatalmas hortenziák tövében - így már azt is tudom végre, mi az. (megkérdeztem a pincért.) ott amúgy szívesen végigenném az étlapot.

az nyaralásrul vol.2

hamar belaktuk a környéket, mondhatni. minden nagyon vidéki volt, csöndesebb, ráérősebb, emberléptékű, zöld, jólevegős... szerettük nagyon.

reggelente menetrendszerűen balhéztunk, duzzogva (de kézenfogva!) elbattyogtunk a pékségbe, megkávéztunk valami szép részen, felébredtünk, aztán mire visszasétáltunk, szent is volt a béke.
esténként fröccsöztünk a túlparton, bámultuk a kilátást, becsíptünk, összevitatkoztunk, durciztunk, megbeszéltük, bolondoztunk, cukiskodva hazaandalogtunk.

(néha berángattuk egymást a harmatos fűbe (sárba!) a töksötétben, romos várfalakon mászkáltunk, a folyó sodrását elemeztük a stégről, meg a horgászokat, vagy épp megáztunk kicsit, miután összekaptunk, hogy lesz-e eső vagy sem, sétálgattunk, szóval variáltuk azért, de nem sorolom el, ez volt a fix váz.)


a pasi rendre egy környékbeli faluban táborozott gyerekkorában, így nappal főleg az volt a progi, hogy megmutogatta, amiket anno làttak. ez adott az egésznek plusz egy személyes-nosztalgikus csavart...


meglátogattunk például egy híres régi iskolát.
nagyon nevettünk, mert minden óra 55-től adnak 5 percet jegyet venni tárlatvezetésre, aztán a szigorú jegyárusnéni végighajt a kiállításon - és hát tényleg épp csak ostor nem volt nála, a felét se tudtuk elolvasni, megnézni, mert neki vissza kell érnie, wtf.
közben persze végig odaképzeltem, ahogy a gyerekpasi csibészkedett ugyanezen falak közt is anno, aww, sugdosta, hogy itt mindig versenyt csúszkáltak a parkettán, satöbbi...
ezt az élményt megfejeltük egy retro sulis menzaebéddel az ajánlott kifőzdében, pont illett a tematikához, és pont ugyanaz a gyümölcsleves, ugyanolyan tányérok, nem tudom, hogy csinálják...
így külön poén volt.


az is kiderült, hogy tavaly óta nem lettem okosabb: az évi egy szandálban-kisruhában hegyetmászás hagyományunk mostmár. (márhogy én vagyok így, ő meg, aki húz-von-tol és morog nyugtatgat.)
gyanútlanul nekiindultunk ugyanis megnézni egy "bányatavacskát". a pasi csodálkozott is, hogy oda sose mentek.
hát, hamar megértettük, miért.

a kicsit sétálni kell, az az, hogy qrvasokat mész köves szőlőhegyen fölfele a tűző napon. (ezt pont senki se mondta.) se úgyöltözve nem voltunk, se naptejjel lekenve, de hamár, nyilván nem fordultunk vissza, mi kemények vagyunk.

valóban szép, meg minden, node fönt az út a víz körül egy darabon már rohadtul nem vicces, és ugye onnan nyilván valahogyan le is kell majd mászni. a szandim talpa is csúszott, meg kifele is belőle a jól megizzadt lábam...
gyök kettővel, félguggolva (néha konkrétan bugyimutogatósan pucsítva-kicsavarodva), a pasi által tartva, meg kövekbe és fàkba kapaszkodva araszoltam már egy idő után, egyszerre rettegve (itt fogok meghalni, tuti itt fogok meghalni) és nagyon röhögve. közben hatszázan elmentek mellettünk, egy bakancsos középkorú családanya oda is szólt vicceskedve, hogy "meglásd, húsz év múlva még ott is fog hagyni, nemhogy segítene", hát köszike, tényleg.


no de túléltük. igaz, másnaptól sántítottam kicsit, le is égtünk, ki is tikkadtunk, a derekának is ott lett tartósan vége, de kaptam virágot és elismerést az ijedelemre, ő meg hálás énhősöm-pillogást...
meg végülis sztori.