valami a levegőben is van

ti érzitek-e, hogy valami front van, vagy hát érkezik, vagy mifene?

 

mert egyrészt nekem tegnap is már annyira fájt a "dehogy tört ez el, az nem így néz ki" lábujjam, amire pár éve ráesett egy zongoraszék, hogy néha lépni se bírtam rendesen...

(én nemtom amúgy, hogyan néz ki egy törött lábujj vizuálisan, de hogy az enyim akkor ott levelibékává avanzsált, az bizonyos...

mondjuk jobban kiegyeznék vele, ha inkább brekegne és lennék fura, mint hogy ezt csinálja.

amilyen kicsi, olyan kegyetlen tud fájni, halljátok.)

másrészt nem aludtam ugy hajnal5-ig köbö, 9-kor meg ugyanúgy felkeltem. 

(és ez már a héten a harmadik három utáni elalvásom, csak abból kettőnek tudom az okát, tudnillik pms meg teszt, de ez így mi volt ez...)

széjjel fog csúszni mostmár minden, és csomo idő lesz helyrebillenni-regenerálodni, azabaj.

de hát ... gondolom, nem a lelkem, egy lábujj azért tán mégse a stressztől sajog... (amúgy sajog a francokat. [**] fáj.)

nohát, mit találtam piszkozatban régebbről: "szerintem nem fog kijönni az adhd"

"újra leültem az ősszel felvett kérdőívek elé, ill előkaptam egy ponton túl a zárójelentésem is, hogy megnézzem, hol hány pontot adtak ők.

na, hát nyilván nem tudom, csak a diva2-őt letölteni, azóta elvileg van jóval újabb verzió, de persze kishazánkban ki tudja, mit használnak... (ősszel talán az 5öt? a záró szerint, de már nem emlékszem, az miben különbözött, sajnos.)

és a divánál tutker nem fog kijönni, mivelhogy gyerekként velem semmi probléma nem volt a suliban. egy nagyon vonalas, szabálykövető, csendes, szorongó, megfelelési kényszeres, maximalista, precíz, presztizskérdésesen jótanuló jókislány voltam, aki okos is hozzá.

sosem vétettem jelentősebben figyelmetlenségi hibákat - ha már valamit helyben meg kellett csinálni és el is kezdtem, akkor bevonódtam és csináltam, rendesen.

inkább olyan emlékeim vannak, hogy alsóban pl pikk-pakk megvoltam, és utána rajzolhattam. szerintem nem csak dolgozatnál, hanem órán is. (van egy ilyen emlékem, hogy hosszú időn át mindig lovat rajzoltam, mindig ugyanúgy - aztán fene tudja, persze. majd lecsekkolom.)

szerintem nem okozott nehézséget figyelni se, legalábbis úgy, hogy az észrevehető legyen. gondolom  alapvetően vagy totál intenzíven be voltam vonódva, vagy olyasmiket kellett csinálni, ami nem igényelt különösebb mentális erőfeszítést - nekem legalábbis nem. vagy már akkor is szuperpro voltam abban, hogy kivágjam magam gond nélkül, ha olyan volt a helyzet, nem tudom.

sőt, lehet, hogy akár úgy is vehetjük, hogy a hiperfókuszom a megfelelés volt? 

ma is iszonyúan pontos, precíz és figyelmes tudok lenni - legalábbis addig javítgatom, amíg jó nem lesz, és átnézem 200x, mondjuk a blogot nem, így is irreálisan sokáig írok egy posztot, de hivatalos meg sulis izéket simán -,  aki nagyon igényes a kezéből kiadott dolgokra (sőt, pont azt kellett megfejlődnöm az évek alatt, hogy elengedjem a maximalizmust, és be tudjam lőni, hogy valami mennyire fontos és mennyi hozzá az elégséges teljesítmény, elégséges beletett munka...) - persze csak ha már egyszer elkezdtem, és bevonódtam.

de ez meg csak úgy működik, hogy akkor viszont egyben, folytatólagosan le is tolom. (én sose tudtam mindennap egy kicsit tanulni - csakis utolsó este készültem a témazáróra is, egy tömbben tanultam  vizsgára is, jellemzően mindent az utolsó utáni pillanatban kezdve, akár reggelig is... de már kicsinek is simán esti lefekvésnél jutott eszembe, hogy amúgy meg kellett volna másnapra tanulni a himnuszt vagy akármit, és akkor mehetett a tanulás (kicsinek anyámmal) kb ájulásig - meg még reggel is, meg még minden szünetben is, de meglett, mert elég volt az agyamnak ennyi... de úristen, mennyire alapélményem az a rengeteg stressz és rettegés, hogy hát én nem tanultam rendesen, meglesz-e vajon, hogy sikerül... és mindig mondtam másoknak, hogy nem tanultam, és ők mindig kivoltak rám, mert így is nekem sikerült kb a legjobban - pedig basszus, tényleg nem tanultam, és tényleg valóban izgultam, hogy mi lesz ebből...

na, mondjuk ez a medzsik egyetemen már nem annyira működött, mert nem, a vicc ellenére nem lehet egy éjszaka alatt megtanulni kínaiul, ha nem vagy zseni, és az azért nem voltam.)

hogy el voltam-e bambulászva? volt-e az a jelenség, hogy beszélnek hozzám, és nem értem/hallom/detektálom, nem tudom az instrukciót lekövetni? kellett volna, hogy legyen, ygerekkoromban is, mert felnőttként hozom, ha fáradtabb vagyok - de hát fene tudja. ennek utána kell még járjak.van ugyan valami homályos emlékem, hogy folyton a padtársamról nézem, hogy most akkor mi van, meg lemaradok a jegyzeteléssel, de elvileg senki nem jelzett ilyen gondot, szóval nemtom. (megfelelési hiperfókusz itt is esetleg?)

ugyanígy nem volt gondom a suliban az instrukciókövetéssel, dolgok befejezésével. (megfelelési kényszer, helló.) (azzal viszont, úgy rémlik mégis, volt, hogy nem tudtam esetleg időben befejezni, amikor valamit túlgondoltam, túlcsináltam, vagy mégis nehéz volt nekem és rosszul osztottam be rá az agyam és nem értem végig, de hogy ez mennyire volt állandó... )(ez amúgy ellentmond annak, amit korábban leírtam. vajon tényleg semmi gond nem volt velem a suliban? vagy ennek ellenére is megvolt az ötös, és akkor mindegy volt?)

"szüksége van struktúrára, hogy befejezze a feladatokat"... - , na, ezt nem tudom, mit jelent. de egyrészt gyerekként nyilván anyám tanult velünk és mindent is leellenőrzött, kikérdezett, gyakoroltatott, és kiveszekedte belőlem, hogy csináljam, tanuljak, másrészt később is alap volt, hogy ugyan csak későn, este, de nekiülök végre, és csinálom, mert muszáj, mert a világ összedőlne, ha nem tenném, és mindeféle rendszerekkel próbálkoztam arra, hogy minden házi követhetően meglegyen, meg mit milyen sorrendben, hogyan, függetlenül attól, hogy utáltam. presztizskérdés volt, na. persze felejtettem el házit, meg tornacuccot bevinni, de szerintem nem volt vészes, mert ez volt a legeslegfontosabb dolog az életünkben kb. illetve, most hogy belegondolok... rendszeresen kellett felkelnem reggel, mielőtt még negyed-félórát visszaalszom, hogy befejezzem a dolgokat, meg lehet, még szünetben is csináltam, pl gimiben? ejj, de nehéz visszafejteni...

emlékszem, gimiben egyszer elfelejtettem készülni egy szódolgozatra, és bele voltam halva. az első olyan dolog volt, amit látványos következményekkel felejtettem el. (egyest kaptam. én. én egyest, akinek az addigi legrosszabb jegye asszem az a kettes volt, amit általános másodikban kapott, mert nem értette meg elsőre a maradékos osztás lényegét.) (tesiből mindig rossz jegyeket kaptam, de azon kívül - mert az nem az okosságtól függött, úgyhogy nem számított, és azzal nem is tudtunk mit csinálni.)

amikor szenvedtem a fizikával, és négyes voltam félévkor, szintén majdnem vége lett a világnak. sőt, talán egyszer év végén is az lettem? egyetlen egyszer? de lehet, hogy csak félévkor, és az volt mindennek a legalja, nem tudom. mindenesetre én mindkét suli végén megkaptam az "iskola kiválóságai" külön díjazását, plakett meg pénz, meg presztizs, tudjátok.

gyakran kerültem-e a tartós mentális erőfeszítést? hát, azt mondanám, igen. amennyiben az utolsó utáni pillanatig elhúzás azt jelenti. illetve, hogy a sulis dolgokat nagyrészt sokkal gyorsabban lehoztam, mint mások, tehát nem volt tartós.

olvasni viszont szerettem nagyon. azt, ami érdekelt. szerintem az akkor dopaminforrás volt és hiperfókusz. (ami nem tetszett, azzal viszont iszonyúan kínlódtam... és nagy otthoni konfliktusok árán lett elolvasva csak. ha egyáltalán, mert igazából nem tudom, gondolom, végül valahogy végigszenvedtem magam a Légy jó mindhaláligon, de hogy hogy, azt ne tudom...)

dolgokat valahogy nem sokszor veszítettem el - nagyon akkurátusan ragaszkodtam mindig ahhoz, ami az enyém volt. és mániákusan rendszereztem amúgy. szerettem nagyon rendszerezni. és anyám is nagyon sokáig ellenőrzött szerintem minket. de amúgy nemtom. 

elvonták-e a figyelmem külső ingerek? szerintem ha valamire már rákoncentráltam, akkor már arra nagyon koncentrálva volt. azt pont abbahagyni volt nehéz, szerintem. de nem tudom, nem tudhatom, hogy volt ez gyerekkoromban. alapvetően érdekeltek a világ dolgai, a sulis dolgok is, és valószínűleg régen is jó voltam abban, hogy valahogy megtaláljam a dolgokban azt, ami miatt számomra érdekes lehet... 

gyakran feledékeny voltam-e napi tevékenységeimben gyerekként? hát, lövésem sincs. a cuccaimat nem hagytam el ugye, mert nagyon akkurátusan ragaszkodtam hozzájuk. a határidőket többnyire az utolsó pillanatban kiszúrtuk. a szüleim eléggé külső kontrolláló erő voltak, így azt nem tudom, hogy az állandó szétesettség volt-e, csak nem jött ki, vagy kompenzálható volt, vagy hogy....

aztán ... sosem álltam fel és járkáltam órán, vagy bármikor, ha nem szabadott - wtf, hát nem szabadott, miért csináltam volna olyat, amit nem szabad??? (teljesen jól elvoltam a helyben aprómozgásokkal, babrálással, bambulással két szünet között, mikor meg úgyis kizavartak...)

meg amúgy is, én el tudok lenni felnőttként is úgy, hogy túlülöm magam. egészen más egységekben van mehetnékem, és egészen más dolgot jelent. (ingerkeresés, hiperaktivitás inkább fejben van most is, plusz, ha valami érdekel, akkor simán órákig fel se kelek, míg már fájni nem kezd...) viszont munkában szerettem járkálni, és a portán, helyhezkötve is ide-oda, fel-alá járkálgattam, amikor lehetett, és az irodaválasztásnál is a harmadikra kértem magam, hogy legyen a napban lépcsőzés, korábban meg mindenhol óránként le/kisétáltunk dohányozni, szóval megvolt a jövés-menés...

és suliban sosem kellett rámszólni, hogy túl sokat beszélek, belebeszélek, túl hangosan beszélek - mert hát én egy szorongós jókislány voltam, akinek inkább az volt a gondja, hogy a suliban sem beszél...

(nade bezzeg otthon, ott folyton pofáztam. és pl ha felolvasták volna a "nem képes csendben tévét nézni" kritériumot, az egyértelműen pipa.)

ugyanígy felnőttként, ha felolvasták volna, hogy "nehezére esik tevékenységeit csendben végeznie - nos, az is egy nagy igen pl. ill hacsak nem szippant be a könyv, nyomigálom közben a telefonom.  ha uncsi, akkor dumálok, amikor olyan szituban vagyok, ahol lehet - de ahol nem lehet, ott most sem. nagyon, nagyon szabálykövető vagyok most is, és alapvetően inkább visszahúzódó, ha társaságba megyek.

nehézség a várakozással? nem tudom - amíg van mivel elfoglalni magam, addig nincs. szerintem én már gyerekkoromban is nagyon kreatív lehettem ebben, nem kellett hozzá okostelefon. szórakoztattam magam mindenfélével, fejben történeteket írtam, játékot találtam ki, rajzoltam, írtam, nézelődtem, ..."

ez pont nagyon jól fog jönni nekem, aki megint neki kell üljön a divának, micsoda jó, hogy már így előredolgoztam... (nem is emlékeztem egyáltalán.)

((ja, és amúgy meglehetősen sok érdekes piszkozatom van.))

világ csodálatossága

nem tudom, mennyire írtam itt, de néha elmélázom, hogy valószínűleg én úgy vagyok heteroszexuális, hogy nem teljesen 100%-ban a spektrum direkt végén. (ami kb mindenkinél így van, btw...) 

de attól még sajnos az vagyok.

(ó, pedig a nőkre azért sztereotipikusan jobban jellemző szerintem a magasabb eq, ami az énnekem tetsző pasiknál erősen hiánycikk, de már csak a társadalmunk ill a nagyszámok törvenye alapján úgy általában a pasiknál is.)

de mostanában ezt páran kétségbevonták valahogy, és igy el kellett gondolkozzak.

pl amikor a biciklis srác mondta, hogy hát de egy nővel nem lehet úgy megbeszélni dolgokat, mint egy férfi haverral, hát nem mondhatja, hogy nézd már azt a csajt, milyen segge van ...

én akkor felcsillanó szemmel rávágtam (valoszínűleg erőltetetősnek, nyomulósnak hatóan, pedig csak full a topiktól megérintődve), hogy fú, pedig pl velem dehogyisnem...

hát hisz a múltkor is, amikor mentem át a hídon, ment előttem egy lány a fenekére simuló lenge anyagú nadrágban, amin teljesen átütött a rajta levő franciabugyi csipkéjének textúrája,

és tökéletes volt annak a fenéknek a mérete, a formája, az arányai, a tömörsége, a ruganyossága, a simasága, mint ahogy a dereka, csípője is, és még tényleg mindene miliméterpontosan ott volt, ahova azt a természet oridzsinál szánta, 

és minden lépésnél rengett, ringott, a lehető legszebben, ahogy ez csak történhet,

és én egyszerűen nem tudtam nem nézni,

teljesen megbűvölve kábé, 

és azt éreztem, hogy ez annyira gyönyörűséges, hogy ilyen a világon nincsen,

és hogy csak nézni szeretném ezt a végtelenségig, 

és megérinteni is, igen,

teljesen elárasztódva a látvány csodálatosságától...

de hogy közben viszont ez az egész semmiféle szexualis jellegű gerjedelmet nem váltott ki belőlem, egyáltalan nem "aktiválódtak" a genitáliáim, nem mozdult a vérem, nem kívántam olyasmiket, hogy a làny érjen hozzám, vagy hasonló...

csak ez a naaagy lenyűgözöttség volt bennem.

meg a gondolat, hogy ha én is ezt érzem és ennyire nem bírok máshova nézni, milyen lehet ez szegény férfiaknak, akikben ilyenkor még feltámad a konkrét fizikai vágy és kívánás, sóvárgás is.

és ezt így amúgy még elmeséltem pár másik embernek is, és mind nagyon furán néztek rám. és egyáltalan nem értették. 

pedig szerintem a világ legszebb dolga egy arányos, feszes, szép fiatal női test.

és nagyon jól áll nekik a nyár, az a sok előnyös, lenge anyagú outfit, a szabadon hagyott bőr, a mozgásban lévő sziluettek és a szép hajak és jó vibe-ok...

de és utána így elgondolkodtam, hogy ez most akkor jelent-e valamit, vagy nem.

mert végülis a férfiaknak se önmagában csak a vonzó külsejére szalad meg a vérem, hanem már a szavaira, hangjára és érintésére, szóval lehet, hogy csak már arra, ahogy flörtölnek, ahogy úgy néznek ràm, amit írnak... (meg persze aztán ízre, illatra, nyilván ..)

de közben azokkal a férfiakkal meg is akarok ismerkedni, vágyom a figyelmüket és hogy kontaktus legyen. 

a lányokét meg nem.

szóval.

bár... pár hónapja, nem tudom, írtam-e, szemben leültem egy csajjal a villamoson. és egyszercsak leesett, hogy úgy néz engem, és úgy mosolyog rám. életemben először azt éreztem, hogy fel akart szedni engem egy lány.

szép lány volt, nem klasszikusan babaarcúan szép, de eléggé helyes, kicsit edzsi vonásokkal, harminc körüli, gyönyörű tiszta bőrrel, filigránabb, jó alakkal, és olyan puttogether, egyben levő külsővel, outfittel, kiegészítőkkel, amire azt mondod, hogy határozottan van egy stílusa, ami ugyan nem pontosan az én ízlésem, de letisztult és tetszetős és minden izzadságszagot nélkülözően rendben van, és látszik, hogy  úgy általában is olyan tud lenni.

és ahogy rám-rámmosolygott, és lassan leesett, hogy nem csak alap kedvességből, barátságosságból, amit amúgy viszonoztam addig még, nyilván... hát halljátok, majdnem visszaflörtöltem hirtelen. úgy kellett leállítani magam, hogy ne csináljam már, hát heteróként ne hitessem itt el, hogy interested, mikor csak ösztönösen "visszareagálok" a detektált helyzetre...

mert ha valaki flörtöl és nem taszít, akkor én arra is visszareagálok, -mosolygok, azt hiszem. 

azért valahol kicsit bánom, hogy zavartan lezártam, és onnantól igyekeztem egyértelműen nem-jeleket adni... de akkor így éreztem korrektnek. nem akartam "hitegetni", csalodást okozni semmiképp sem. de közben meg úgy beszéltem volna vele, volt bennem azért kiváncsiság irányába.. csak nem hiszem, hogy szexuális.

anno még valami egyetemi buliban csókoloztam részegen egy barátnőmmel... meg voltak ilyen szájból szájba, szájról szájra feladatok hökös bulikban... de nem rémlik, hogy bármit bármelyik megmozdított volna bennem... mondjuk azt a barátnőm spec egyáltalan nem találtam szépnek. igazából szerintem nem is annyira kedveltem.

de nem hiszem, hogy ezért nem hatott. 

szóval nagyonmax annyi, hogy kicsit odébb lehetek a skálán, de nem gondolnám, hogy ez ilyen ingerküszöböt bármennyire is átlépő szexuális dolog lenne nálam, semmi olyan felhangot nem vélek felfedezni benne...

sőt, igy végiggondolva szerintem inkább egyszerűen csak szeretem a szépet... lehet, ilyen vizuális szenzorosság-dolog ez is, ki tudja. (lehet, hogy ez az én színpadi függönyöm, haha.)

de mindenesetre jólesett elmesélnem, ha már eszembe jutott. (mert igen, ma is, mint ahogy mindigis láttam a szememnek eszméletlen vonzó lányokat és formákat és úgy mozgásban levő testrészeket és hát na. nekem legalább jobban jó, hiszen nem csak a helyes pasikon, de a csajokon is jólesik megjáratni a szememet, szóval sokkal több szép jut egy napra.)

((és yepp, ezzel egyben abszolút zsigerileg, első kézből származó tapasztalatokkal alá is van támasztva a saját külsőm fontossága körüli aggodalom. hát még én is azokat nézem meg, akiket, pedig férfi se vagyok. jajj.))

mindig csak szürreálságokba'

kb pont leírtam, hogy csupa váratlan fordulat az élet, mire is az élet sietett biztosítani róla, mennyire tényleg az.

csilleztem szokásosan a szigeten, regenerálódgatva a hétből, a zenéimmel, a látvánnyal, a csetjeimmel.

csetelgettünk a tegnap esti csávóval is. 

és akkor egyszercsak ahogy felnéztem, ott jött. és ő is pont felnézett a telefonjából. és így néztünk egymásra zavartan-döbbentem.

még csak gondolkodni vagy a másiknak utánabámulni-szólni se kellett, annyira hirtelen, pontközel és direktben történt.

írta korábban, hogy valamikor jövőhéten beszélgessünk majd irl rendesen is... na, hát az az első élőbenbeszélgetés megvolt kábé azonnal utána, haha.

how??! whaaat?! most komolyan?

woww, leginkább. tényleg.

updatekbe'

tegnap megvolt a kivizsgálás első etapja.

egyelőre okénak tűnik. (persze még bármi lehet.) 

egyből nagyon durva kiderülések voltak, ésss máris mondtak dolgokat, úgyhogy teljes sokkban jöttem el kb. (persze még ezekből is bármi lehet. de a kiderülések teljesen helytállóak, ott, ríltájmban bontakoztak ki olyan dolgok, amiket félreérteni, belemagyarázásnak venni, stbstb abszolút nem lehet, szóval már így is, már ettől önmagában is aztaq. .. csupa váratlan fordulat az élet.) 

miután jól elmeséltem mindenkinek, akire tartozik, mi volt, és elmúlt ez az első sokk,

bőgtem egy óriásit.

soha ilyen validnak és egészségesnek bőgést még nem éreztem.

meg olyan, de olyan dühös voltam, hogy el nem tudom mondani - a világra, a rendszerre, az exre, a srácra, azokra a szakemberekre, akik szarfejek voltak velem, ... mindenkire, aki miatt jogos.

és soha ilyen validnak és egészségesnek dühöt még nem éreztem.

aztán viszont jött egy brutál energia, ami megint visszahozta a glowt is kicsit, ami pedig már sok hete sehol nincsen...

mentem-mentem, át a hídon, puttogether külsővel, frissen mosott hajjal, jó vibe-okkal, 'olyan' zenével a fülemben, a naplementében a dolgomra...

és egyből megint le is lettem szólítva.

úgyhogy lehet, igaza volt a voltkolléga barátomnak, és azon múlik, épp mi sugárzik belőlem.

igazán, nagyon-nagyon lehetne mindig ez, a kedvenc állapotom evör, világ legjobb dolga kb. már nem a leszólítás, hanem ezek az érzések, na és nyáresték...

kedvesuniverzum

tegnap napközben egyszercsak felbukkant a biciklis srác a csetemben, hogy üljünk be valahova. már nem is mondom, annyira abszurd, de egész délelőtt a pasikon, a pasikhoz való viszonyulásomon, és legfőképp azon matekoztam fejben, hogy nemigaz, hogy ez így vele ennyi volt, olyan dühös vagyok rá, meg az életre emiatt...

anno is volt egy férfi, meséltem már ezerszer, akit annyira éreztem, akivel "összerezegtünk" folyton, bele voltam zuhanva és hosszú éveken át "zavargott" visszatérően ez a dolgunk, meg viszonyunk is volt, de úgy, hogy a tényleges tevőleges szex egy kezemen megszámolható szerintem.

ezek az ilyen igazából beteljesületlen, de intenzív izék nagyon furák.

na, ugye mivel máskor mindig hajtogatta, hogy ő nem fog velem időt tölteni, beülni valahova dumcsizni, pláne fényes nappal, ill hát eleg csunya veget "értünk" úgymond, kiv voltam, hogy akar ő ebből kihozni bármit. meg a hiányzó kaland és energiák. meg tökéletesen beilleszthető is volt a napomba pont. stb. nyilván rábólintottam.

benne volt, hogy szokásosan nem érkezik meg, de jött, limonádéztunk ott, ahol akartam, dumáltunk, ... a búcsúzásig azt is hittem, jól kézben tartom én ezt a dolgot.

a társasos srác is kérdőjel nélkül lepattant rólam a kibékülésünk óta, amikor időnként próbálkozott... megy ez nekem.

aha, persze. meghúzgáltam kicsit az oroszlán bajszát, az meg tudta onnantól, mit hogyan.

kellett erőszakoskodnia kicsit, de tökéletesen felmérte, mi fog nekem beleférni és hogyan.

borzasztóan felkavart ez így megint, mert iszonyat hozza a mindent is, de meg lett szakitva a dolog a tulajbácsi által, és nem jött vissza már befejezni az én részemet, mondván "fáradt" .. ami számomra kib nagy wtf volt, mert egyértelműen kommunikálódott, hogy nekem ez most mennyire fontos, ésss tudtam, mit csinál, meg máskor ill másokkal hogyan számít a fáradtsága, és hogy csak annak volt a függvénye, mennyire érdekli.

szóval jól meg vagyok sértődve, of course, nem mintha számitana. ill hát annyiban számit, hogy minek szexelni olyannal, aki nem priorizálja ugyanúgy a kölcsönösséget, miután belöle már kimentek a hormonok. 

jussak el addig, hogy tényleg mindenki le legyen ejtve, aki így áll hozzá... de hát  .. szörnyű, mennyire kontrollálhatatlanul tudnak az érzetek mozgatni - a "csak hadd érezzem kicsit megint azt, amit, mindegy milyen áron", kb.

pláne, hogy orgazmust tudok magamnak csinálni, akárhányat, konkrétan, olyan érzeteket viszont nem.

[#legfőbbprobléma, szerintem.]

csak hát így, hogy csak néha random visszajár(na, járt, járt volna) használni, not so funny, you know. kéne találni mást, más módot, bosszantó, hogy nem lehet. de persze most aztán, a fiú óta pláne nincs ilyesmire mód, se kapacitás.

feltöltötte viszont még így is az bizonyos lemerült aksit... mondjuk már a puszta veletalálkozás is feltöltötte volna, ő mindent is megtestesít ill behúz, ami engem mozgatni tud, még flörtizés nélkül is, tudjuk jól.

ugyanakkor olyannyira megborított és kilenditett ez a történés, ill hát a dolog intenzitása, 

hogy ugye elinditott egy belső lavinát és hirtelen egy csomó mindenre rájöttem.

egyrészt, hogy tökre egyszerre van bennem, hogy rendes nő akarok lenni, aki nem csinál ilyeneket, hogy becsüljenek és tiszteljenek - meg hogy de, nagyonis ezt akarom csinálni,

és hogy azt is akarom, hogy tepernie kelljen (és teperjen is, amit nem szokott, és ez már kb annak számított tőle, de hogy ne így) meg lássa, hogy velem nem lehet akárhogy bánni - meg paralell azt is, hogy azonnal érezhessem, amit szeretnék, mindegy, mi a későbbi ára.

ezek ugye némileg ütik egymást, haha. 

pláne vele meg aztán teljesen veszett fejsze nyele már ez, és elvileg ezt tudom is. 

most mondjuk pont tényszerűen lett volna esély egy "szép" lezárásra, ahonnan megkapom ezt a lelki elégtételt, amikoris határt húzok és már nem megyek bele, annyira ügyesen tartottam, hogy egész a végéig már érezhetően el is engedte a dolgot, amúgy... pont, mint mikor a társasos srácnak is leesett, hogy itten kérem nem lesz mostmár semmi olyan ...  

mígnem ott a végén azért rápróbált mégegyszer, és én nagy bátran túl közel mentem, meg belebegtettem egy kis női energiát, és onnantól már csúszott át hozzá a kontroll, aztán heló volt.

(persze, miért is ne mutatnám meg neki azt a híres biciklimet végre élőben is, hogyne, hisz már nem a lakásban tartom... aha.)

amúgy meg klasszikusan hozza a kis hazudozós, csak az akarás hevében jövő duruzsolást, most legalább észrevettem - amiről már menet közben is tudod, hogy ugyanmár, de olyan jól esik hallani... dehogy fog ő velem bringázgatni, dehogy fog ő most a képben maradni, dehogy leszek most fontosabb, mint eddig... meg pontosan tudja, milyen bók, milyen folyamatos dicséret pörgeti a dolgokat. ... teljesen sztereotip. ésss mégis működött.

na mindegy.

arra is rájöttem, milyen felszínesen, félreérthetően mesélek sokx, ha nem figyelek oda. 

ő is most azt hiszi, igazábol azert nem strandolok ezen a nyáron pl, mert nincs kivel. hogy azért vagyok egyedül meg magányos, mert objektive nincsenek emberek, akikkel. (ezt amúgy én magam is így szoktam hinni, nem csak így interpretálom...)

közben sokx nem is azért vagyok egyedül, programtalanul, mert konkrétan ne lenne kikkel dolgokat csinálni, hanem mert a legtöbb ember megint inkább csak fáraszt, nem pedig tölt, és így nem lépi át annyira az ingerküszöbömet, hogy szívesen.

ill időszakosan nincs kapacitás utána menni, beleállni, mikor épp igen.

meg ugye az is, hogy hiába van bennem általánosan a konstans mehetnék, vágy, hogy új dolgokat éljek meg, izgi impulzusok érjenek, inkább megint a csukott szemmel is ismert helyeken magamban elszüttyögés, befele figyelés "nyer".

na és persze a mostani pechszéria - hogy ami lenne és jó lenne, az meg vismajorok, betegségek, satöbbik miatt lemondódik, elmarad.

az van, hogy hiába volna annyira szükségem az emberekkel levésre és menésre, kedvem az nincsen hozzájuk, mármint legtöbbjükhöz.

akikhez bármikor, ilyenkor is lenne, na, azok meg nem elérhetőek, nem érnek rá.

vagy pl olyanok, mint ez a srác, aki abszolút átlépné az ingerküszöbömet, de neki meg én nem.

hát így.

ezek.