nagyon nem vagyok formában

történt egy kisebb csoda amúgy - beindítanak egy új tb alapú adhd vizsgáló helyet, és ennek a hírét időben megláttam, és tudtam jelentkezni egyből.

(amúgy máshol 2 éves a várólista, vagy 200ezer magánban.)

hát, nem úgy sültek el a dolgok, ahogy vártam.

van ugye ez a másik diagom, és a nőci kb végig annak az értelmezési keretei közt mozgott, és nagyon nem éreztem objektívnek, inkább a szokásos "ha tudjuk, hogy erről van papírja, mindent erre vezetünk vissza egyből" tipusú sztereotipikus dolgokat hozta. pedig még verbalizáltuk is, hogy nem szeretném, hogy ez elvigye a fókuszt, mondta, hogy nem fogja, de egyetlen szorongó, szétesett, katyvaszos beszélgetés után közölte, hogy megerősíti, amit itt a korábbi papírokban lát. 

én meg így elképzelni nem tudtam, hogy mi alapján, mert okk, rohadtul szét voltam esve, és sajnos képtelen voltam fókuszáltan beszélni, és volt egy erős élethelyzeti meg szituatív kétségbeesésből fakadó indulati-érzelmi töltet a hangomban egy idő után (nem támadó vagy ilyesmi), de akkorse.  

a diagom meg 13 évvel ezelőtti amúgy már, azért ki tudja, mi van most azzal...

ráadásul a kérdéseire sose várta végig a választ, állandóan elterelődtünk, meg csak szemezgettünk, így tele volt random félinformációkkal...

oké, azt mondták, még a teszteket is megnézik, aztán majd kiértesítenek, hogy releváns-e a teljes vizsgálat, de hát én annyira rosszul éreztem magam, és annyira nem értettem, hogy ez most így mi volt, hogy totál ki voltam borulva.

(sírva jöttem hazafele, konkrétan.

illetve hát vagy egy órát ventilláltam anyámnak a parkban fel-alá járkálva, miután sikertelenül próbáltam megnyugodni.)

és aztán itthon észrevettem, hogy bizony elvittem egy olyan papírt is, amit nem akartam.

egy 5 évvel ezelőttit, ami tele van faszsággal. kicsavarva-sarkítva, amiket mondtam, meg tök valótlan dolgok is. pl beírva több pszichoterápia a múltból, amik nem is voltak csak páralkalmas segítő beszélgetések, és van amire úgy írta, mintha két évig tartott volna. 

anno is csak ahhoz kellett, hogy leokézzák, hogy mehessek pszichez arra a helyre kedvezményesen, egy negyed órás dumcsi volt kb, aztán a pszi úgyis újra mindent átbeszélt velem ott .. meg amúgy ambuláns lapnál, amit utólag nyomnak a kezedbe, nem reklamálsz, hogy énilyetnemmondtam... szerintem nem is tudsz, vagy nem tudom.

de szóval full nem volt releváns ide.

ellenben remekül félrevihette a dolgokat.

amúgy azt én itthon nem néztem meg, mielőtt mentem, mert hát nem akartam elvinni.

most viszont igen, és - nem tudom, hogy ezt egyszer már észrevettem-e, vagy amúgy sose néztem össze őket, csak lefűztem a mappába, de most, most feltűnt, hogy:

ezt a papírt ugyanaz a doktornő állította ki, aki anno az agymanós, felháborító, totálisan wtf papírt is.

egyszer bementem a helyre, ahová azt hittem, hogy tartozok, hogy krízisben vagyok. (abban is voltam, akkor volt a naaagy szakítás a pasival + nagymama haldoklás + apámrákos hármas.*)

és ott ő nézett meg. (majd közölték, hogy területileg amúgy nem oda tartozok, és átirányítottak, de ez mellékes.)

aztán kijőve, az udvaron kiderült, hogy telenyomta elképesztő marhaságokkal az ambuláns lapot. vérlázító volt, konkrétan, ott elvesztettem egy jó adag orvosokba meg biztonságos világba vetett hitet és ártatlanságot.

akkor pedig nagyon szép, összeszedetten tudtam kommunikálni. magyaráztam neki, hogy pl van egy olyan mesefilm, hogy "agymanók", és valami hasonlattal éltem - már nem emlékszem mit mondtam, de hogy tökre értelmesen, okosan, érthetően, magyarázva tettem, arra igen. (aki beszélt már velem irl úgy, az szerintem el tudja képzelni, mire gondolok.) az ambuláns lapomra meg többek közt az került, hogy, idézném:

"azt érezte, kívülről látja magát" 

"az volt a benyomása, hallja, hogy miket gondol, érez"

"olyan, mintha egy dobozban lenne a feje"

"olyan, mintha egy agymanó lenne a fejében".

nem, nem, nem és nem. wtf?! hova figyelt mégis, vagy honnan szedte ezeket?! mert hogy én iyleneket nem mondtam, az ziher. ennyire még félreérteni is hogyan lehetett??

szarrá pislogtuk magunkat fürtössel a papír felett, aki elkísért akkor. illetve remekül elszórakoztattam vele a beavatott ismerőseimet. 

(utána végül nem használtam a papírt semmire, nem mentem át máshova, mert ismét összejöttünk a pasival, és valahogy átvergődtem magam azon a pokoli éven.**)

na, és képzeljétek, másfél évvel később, egy tök másik helyen sikerült ugyanebbe a drnőbe belefutni, 

és mitadjisten hasonlóan hiteles papírt adott ki a kezéből. azt, amit én ma véletlenül elvittem.

ugyan kevésbé elborult faszságok vannak benne, de faszságok.

1) mennyi esély volt rá, hogy 2x is beleszaladjak abba az orvosba?

2) és hogy a mait ilyen bagatell hülyeséggel így "elkalibráljam"?

(bónuszkérdés: miért, de tényleg miért lesz előítéletes egy csomó szakember, miután papírt lát?)

csak költőileg.

(amúgy itt megint sírtam és ventilláltam, hát mi kiborító ez már... bemozgatta az összes eddigi tapasztalatom. fürtössel is kielemeztük chaten, örök hálám, hogy kérdezett, megtartott. így mostmár megleszek.)

tényleg peches tudok lenni, ha pszichológusokról van szó... (ennyi rossz pszit és pszichiátert felmutatni már-már művészet amúgy. jókat is ismerek, csak velük sose tudtam 'összejönni tartósra', illetve a legutóbbival csak simán nem passzoltunk, sajna olyan van. 

de tudjátok, egyszer pl az, aki jó volt, autóbalesetet szenvedett, ennyire pechszéria.)

ugyanitt: drukkoljunk azért, hogy a tesztek meg az összkép leülepedése után legyen esély még a folyamatra, és legyen lehetőségem tisztázni ezt. de hát basszus, na.

*rájöttem, h ez csak a sima szakítás volt, egy évvel később. mindegy, az is elég nagy krízos volt.

**újra összejöttünk, szakítós krízis megoldva.

((ja, meg rájöttem, hogy azt nem mondtam, hogy ez az adhd dolog végül nagyon betalált, az ajánlott csopiban leírt dolgoknál is azt érzem, úristen, ez rólam szól, informálódgattam az elmúlt hónapokban, és nekem jobban magyaráz egy csomó dolgot, mint az eredeti diag, aminek az értelmezési kereteiből mindig kiindultunk és ahova bepaszírozgattuk a dolgokat...))

dolgok állása

hogy most bezzeg hivatalosan is covidos lettem. és nagyonszar (volt). ezzel szórakoztat az élet bő egy hete - vagyis ma már nem akarok ágyban lenni. és tegnap-tegnapelőtt már jártam kint sétálni is. szóval szerintem már csak leginkább vissza kell erősödni. (de még egy kórházat is megjárattak velem, hogy megnézzék, hogy a 'hirtelen nem kapom annyira jól levegőt', az most valami vagy semmi. klassz kalandjaim voltak - ja nem.)

az interjúkról annyit, hogy az egyiket én mondtam vissza, mert jézusmária, a másik meg visszajelzést ígért múlthét elejére, akármi is a válasz, aztán marhára nem jelentkeztek.

ugyanitt: akartam menni egy képzésre, most lehetett jelentkezni, fullcovidosan hasított belém, hogy jajj, azt nem csináltam még meg, gyorsan-gyorsan... a tagdíjat el is utaltam hozzá, majd megláttam, hogy emeltek 25%-ot a díjon, bepánikoltam, és nem jelentkeztem, mert ugye nincsrápénz aka szegénységtudat.

na, hát kiderült, hogy ez ostobaság volt, mert belefért volna, de addigra már lezárult a jelentkezés, következőleg egy év múlva lesz újra. a 2025-ben indulóra.

hogy basszuk el az életünket level nemistudommennyi.

amúgy ez a covid mindent kettévágott úgymond, szerintem kell pár nap, hogy valahogy rájöjjek, hol is hagytam abba a dolgokat és felvegyem ujra a fonalat...

((egyebként

marhára zavar, hogy nevtelen az alapkommenteles, így nem látom, hogy egy vagy több emberrel beszélgetek, vitatkozok-e,

ill én is sokx elfelejtem alaírni,

meg gépről nem is engedett válaszolni, így van, ami csuszik, elmarad...

ahh, régen ez atlathatóbb és gördülékenyebb volt, meg nem annyira ertek az új rendszerekhez))

de hogy konkrét pozitívum is legyen

(konkrét pozitívum, mert azt is pozitívumnak tartom, hogy rájöttem, hogyan hatottak rám a kommentek és miert, és viszonylag normalisan meg is tudtam osztani veletek, egyben helyretéve magamban, de ez ugye nem annyira konkrét...)

voltam azóta interjúkon, meg egyre jobbak szerintem a pályazati anyagaim is, ...

szóval most nem kellett azért fél év ahhoz, hogy érdemben túllendüljek a lefagyáson, 

szóval örülünk

hát izé

kellett pár nap, hogy realizáljam, mennyire bénítóan hatott rám, ami most a blogon volt. 

semmi másra nem vágytam, mint hogy jól kiventilláljam magamból az aktuális nehéz érzéseimet, és mi is lehetne alkalmasabb helyszín ehhez, mint egy anonim random blog - gondoltam én. ezt nem viszem be így egyetlen emberi kapcsolatomba sem, és nincs most pszichológusom, aki elé odahányhatnám, de valahol nem ártana, ha kijöhetne, amúgy.

és akkor jön a presszió, hogy hagyjam abba az érzelmeim megélését és kifejezését, és cselekedjek úgy, ahogy mások szerint kéne, akkor, amikor mások szerint tudnom kéne, és ha nem, akkor... akkor vessek ugye magamra, gondolom.

mert mind azt gondoljuk, nagyon tudjuk, hogy mit tennénk egy ilyen helyzetben... 

(milyen megnyugtató illúzió, nem? amúgy én is, az alany, tényleg nagyon tudom, mit kéne tennem egy ilyen helyzetben, és még így is értek meglepetések... csakszólok.)

vagy abból indulunk ki, amit már megtettünk - a saját életünkben, a saját idegrendszerünkkel, működésünkkel, mentális és érzelmi és szociális és anyagi és egyéb lehetőségeinkkel, környezetünkkel, a saját addigi tapasztalásainkkal, valamikor, valahol. de azt (sokszor) nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez nem kiterjeszthető másokra, mert másoknak más az idegrendszerük, a működésük, mások a mentális és érzelmi és szociális és anyagi és egyéb aktuális lehetőségeik, környezetük, az addigi tapasztalásaik.

szóval amúgy nem tudni, mit tennénk mások helyében igazából. tudni véljük, de az messze nem ugyanaz.

és sokszor tényleg ott a segítő szándék, de azért bizony sokszor az önigazolás, önmegnyugtatás is, hogy hahh, énnekem menne, velem másképp lenne, vagy a türelmetlenség, hogy hagyjon már végre a szenvedésével, oldja már meg, hogy ne kelljen ezt hallgatni, ne kelljen erre energiát fordítani.. pláne, ha nem olyan közeli a kapcsolat. még közeli kapcsolatban is sokszor megterhelő empatizálni mások nehéz helyzetével és érzéseivel, sokat kivesz az emberből, és előfordulhat, hogy aktuálisan egyszerűen nincs kapacitás. (mondjuk itt a nem mindegy, tudatosak vagyunk-e ezzel kapcsolatban és hogyan gondolkodunk róla, kezeljük, kommunikáljuk.) 

és én személy szerint általánosságban tudom, hogy ezek az élethelyzetek folyamatok, rengeteg láthatatlan munkával, és csak nagyon kevés látványos lépéssel (sokszor már csak valahol a vége felé). ás sajnos tényleg évek, hosszú évek is tudnak lenni, akár egy egész élet is.

de azt is tudom, hogy nehéz ezt nézni, frusztrálódhat az ember, megélheti a tehetetlenséget, hogy nem tud segíteni, hogy mindent megtett, és mégsincs látszatja. és érezheti, hogy nem akar már tovább erre energiát fordítani, mert van annak más, megérősebb helye is. 

meg azt tudom, hogy az automata válaszunk általában ez a felszínesebb, nemempatizáló megoldós megmondás, meg úgy is gondoljuk, úgy is "tanultuk", hogy ez így a segítség.

pedig... nos, nem igazán.

ez csak a elvárások általi pressziót teszi arra, aki csak egy védett teret szeretne, ahol kifejezheti őszintén az érzelmeit, megmutathatja a gyengeségét, és ahol így, ezzel együtt is elfogadják és megtartják (érzelmileg). 

egész más mentális állapot kell a közös ötleteléshez, a megoldás fókuszhoz. és kéretlenül osztva a mitkénetenninek van egy olyan felhangja, mintha a másik inkompetens lenne a kérdésben - mintha csakis az észen múlna az ilyesmi, vagy az akaraton...

"földbedöngölt az életed? oldd meg, nemigazmár, hogy nem tudod megoldani. ha nem tudod, fenntartjuk a jogot, hogy kifejezzük, hogy szerintünk meg kéne tudnod oldani. csak a legjobb szándékkal. de ne beszélj róla, ha nem akarod, hogy elmondjuk, hogy rosszul csinálod, ha nem úgy csinálod, ahogy szerintünk kéne. és bármit érzel is, tedd már meg, hogy megtartod magadnak... amíg meg nem oldod. ami legyen minél hamarabb. thx." - hát kb így érkeztek ezek a kommentek most meg hozzám.

és borzasztó fájdalmas volt. és borzasztóan visszavetett, lebénított, 

utána úgy éreztem, tényleg nem beszélhetek erről senkinek, ha még a külön erre dedikált blogomon se elfogadható és ott is cenzúrázni kell... és valami naaagy önutálatot, alkalmatlanság-érzést és magányt borítottam a fejemre azzal az egyetlen poszttal.

nevermind.

tudom, hogy nagyon nem így szántátok. (én is csináltam már ilyet, asszem, és én se így szoktam.)

csak gondoltam, elmesélem, hogy amúgy ez lett belőle.