...

 reggel háborúra ébredni... aha.

megőrülök attól, hogy mindenki úgy tesz körülöttem, mintha nem lenne, kb nem reagálnak, ha szóba hozom, ugyanúgy a munkahelyi napi sz.ságokról van szó, meg hogy ki hol ebédel, meg feladtam-e, jött-e, és nem lehet olvasni a híreket, mert feladatok vannak ugyanúgy, és a kis egyszem kolléganőmet is kb megeröszakoltam lelkileg azzal, hogy behoztam a témát, és csak néhány sor ment a tesóimmal chaten a reggeli kv mellé,

pedig a buszon befele megkönnyeztem a híreket, de csak kicsit, mert csak kis idő jutott erre, mert gyorsan elolvastam egy elemző cikket, hogy képbe kerüljek.

#mivanmindenkivel

#miértnemezatéma

#buborékom

mélypont

hogy van az, hogy egy technikailag sikeresnek mondható munkahelyi megbeszélés után olyan nyomorultul vagyok, mintha legalábbis teljes katasztrófa lett volna?

(annak éltem meg, pedig a full elrugaszkodott javaslat  - aka hazárdjátékom - szinte csont nélkül átment.)

(persze egyszer már volt, hogy mondták, hogy úgy lesz, és tök máshogy lett.)

iszonyatosan frusztrál, hogy nem tudtam olyannak mutatni magam, akinek szeretném, ha látnának, akivel azonosulni tudok.