nyolcvanöt forint

elég jól eléldegéltem a maradék 85 forintommal, miután sikerült ügyesen összeraknom a heti "mit egyek" hozzávalóit, van hitelem a helyen, ahová eljárogatok esténként  és végre dohányt vettem, nem cigit, ami még mindig tart.

sőt, annyira jól, hogy sokszor már eszembe sem jutott, milyen lehetetlen összeg van a tárcámban.

így fordulhatott elő, hogy leegyeztettem a családdal, mikor utazom hazahaza, de csak tegnap este jutott eszembe, hogy és mégis miből.

kalandos és csavaros szervezős körök után végülis most fogom kikapcsolni a gépem, hogy elrohanjak a hugomhoz a Nyugatiba, és vetessek vele magamnak is egy vonatjegyet. (tegyük hozzá: valami rejtélyes okból nem kapja meg az sms-eket, ami most derült ki, és mégse este utazik, hanem mindjárt, így csak a szerencsén múlt, hogy nem úton hazafelé érte utol az infó.)

már megint túlreagáltam

mért van, hogy képes vagyok ezen az emberen ennyit törpölni?

élőben kiderült, hogy teljesen félreértettem mindent. persze ő erre simán rájátszott az üzeneteivel, szóval.

szóval itt az ideje, hogy egyszerűen átemeljük a kapcsolatunkat egy bűntudatmentes szintre. ahol vagy beszélgetünk, vagy nem, de nem szeretem magam vele kapcsolatban. majd meresztek bociszemeket távolról, azzal nem tudok mit csinálni, jön és kész, de sose többé nem akarok ezen a gondolatkörön pörögni. ha róla van szó, hülyének és paranoiásnak érzem magam, bizonytalan leszek és zavarodott, és helyette is bűntudatot érzek, és szégyellem, hogy egyáltalán érdekel, és baromi furcsán tudok viselkedni.

úgyhogy remélem, ez az utolsó poszt, aminek a megírását rá pazarlom.

egyedül

ja, azt elfelejtettem mondani, hogy a két cukilakótársból egy lett. a fiú itthagyta ugyan egy rakás cuccát, mozgolódik a közösségi oldalakon, tehát él, de hetek óta színét se látni. állítólag hazament.

cukilakótárs alatt tehát a továbbiakban a lányt kell érteni. aki igen aktív szociális életet él - ezért maradok kettesben az estékkel.

ezért szeretnék most is nekiindulni. 

pedig nem szeretem a pénteki tömeghisztériát a városban. nagy tömegben könnyebb elveszettnek lenni.

még gondolkodom.

önéletrajz

be kell valljam, ez az időszak nem épp a hatékony álláskeresés melegágya. szóval az elmúlt hetekben parkoltattam kicsit a dolgot. (amit ha bárki megtudna a legjobb barinőn kívül, leszedné rólam a keresztvizet is, hiszen pont most lett volna nagyon fontos ezerrel keresni és közben képezni magam...)

de ha egyszer úgy éreztem, képtelen volnék még több kudarcot, elutasítást elviselni, és belekerülnék egy lefelé tartó spirálba... már a hirdetések maguk se ígéretesek... fogalmam sincs, hogy adjam el magam, ha szinte negatív kampányt folytatok minden interjún...

igen, az önértékelésem még mindig a béka feneke alatt... meg az önkontrollom sem százas.

ma mégis sikerült újra nekiülni.

felvérteztem magam. megmérgeltem magam. 

vagy legalábbis rájöttem, hogy muszáj pénzt szereznem. 

és hát azt is be kell valljam, nagyon várom, hogy újra képes legyek a puszta létezésnél többre is: tanulni, például... meg tornázni... álmaim netovábbja. (igen, megláttam a fenekem a tükörben.)

de még csak a kis sikereknek örülünk: eszem és alszom. többnyire.

az önéletrajzomat meg akárhányszor kinyitom, átírom és átformázom. már én se ismerek rá, de tényleg. vajon jó lesz így?

különben meg ez egy hosszú poszt volt a miről is? hisz pont én semmilyen szinten nem tehetem szóvá. ugye. 

törődjek a magam dolgával. ő például nem az. jelenleg senki sem. csak én vagyok, meg a mindenféle terveim.

némi magyarázat

szóval emlegetem itt ezt a fejben kváziszerető dolgot, ami önmagában elég visszás...

hát ez egy igen durva achilles-sarok nálam. ez a férfi. 

nem mondom, hogy az első perctől fogva, mert amikor összetalálkoztunk, még igen csak csitri voltam, már nyakig belegabalyodva az exbe, de még hősiesen vallva, hogy á, semmi. nagyon érdekeltek a férfiak, főleg a tetszésnyilvánításuk, leginkább azoké, akik nyersen és határozottan érdeklődtek. végre jónőnek érezhettem magam, és fürödtem az érdeklődésben - senki meg nem magyarázta volna nekem, hogy ez így nem jó. ez tartott össze. 

az egész csak a szexről szólt, ezzel is operáltam: nyíltan beszéltem róla, sőt, túloztam, vetítettem, rájátszottam a könnyen kaphatóságra... ex is ilyen irányba nyomott: szerezz tapasztalatot, legyél másokkal is... igazi szűzkurva voltam, közbeiktatott kalandokkal, randizással, szárnypróbálgatással. 

mai ésszel kétségbeesett, elveszett kapkodás volt...

mit tudtam én még bármiről is, azon kívül, hogy így figyelmet és társaságot kapok...

ő nem kellett. akarta volna, de elküldtem.

aztán valahogy, idővel, hupsz, beleestem, mint vak ló a... csak úgy. teljesen feleslegesen.

sötét évek voltak, sötét tettekkel, egyáltalán nem voltam képben magammal sem, másokkal sem, mentem az ösztöneim után, ami valójában menekülés volt, tele paranoiával, önutálattal. semmi szép nem volt benne, úgyhogy talán hagyjuk.

viszont ez a férfi maradt jolly joker. előszedhető, ha kínozni akarom magam, akkor is, ha az önbizalmamat kell turbózni, lehet róla álmodozni, lehet rajta nyűglődni - lehet kicsit máson pörögni, mint exen. hosszú évek óta, nagy kihagyásokkal, de mindig, mikor rezeg a léc, bajban vagyok, belefutok. 

hol így fogadja, hol úgy. van, hogy nagyon akarom - akkor ellenáll. van, hogy semmit sem akarok, sőt, kitartóan túlvagyok már rajta, akkor felhozza ő. van, hogy együtt kínlódunk, általában, amikor egyikünk sem akart volna semmit, azzal nem tudunk sok mindent kezdeni.

a nagy költözködésben első dolgom volt hozzá szaladni. kevés esély volt rá, hogy egyáltalán összetalálkozunk, mégis úgy mentem, mintha tudtam volna. (talán tudtam is, néha vannak ezek a rejtélyes megérzések, mikor egyszerűen biztos vagyok benne, hogy megtalálom anélkül, hogy keresném.)

nagyon-nagyon-nagyon akartam. kihátrált.

nyomtam egy reset gombot, hagyjuk a francba, megmentett egy jó nagy butaságtól, még ha az első, nehéz hónapon át is segített - erre pár hét, és kéretlenül rángat bele vissza.

meggyőződésem (volt a mai napig), hogy van köztünk valami eszelős kémia, hogy nagyon egymás esete vagyunk, azért van ez.

mától nem tudom, mit gondoljak.

talán ez az én fejemben létezett, neki csupán a nulla erőfeszítésbe kerülő vonzódásom tetszett.

csak akkor tudnám, honnan ez a sok megérzés, ami hozzá tapad. és honnan ez a vágyakozás.... 

jó, nyugi, nem gondolom egy percig sem, hogy ennek bármi kifutása volna, és biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy elül, mint már sokszor. de ma, ma nagyon dühös lettem. (egy valahanyadik nő is felbukkant a történetben...)

kellett volna még kicsit az illúzió, amit a múlt héten is oly bőszen nevelgetett...

valami csodás

végül kedd este keveredtem elő az extől, nagyon mehetnékem volt, mentem is, jól is esett. igazából azóta mindig mentem, valahogy ijesztőek lettek az egyedül itthon ülős esték... szoktam szeretni őket, de most nem a barátaim.

nevettem rengeteget, cserébe túl sok dolgot sikerült megtudnom, amiket nem akarok. zavarba ejtő dolgokat is, fájdalmas dolgokat is, ijesztőeket is.

többnyire nincs velük dolgom, csak #túúúmáccsinformésön meg #wtf, de a fejben kváziszerető státuszomtól sanszosan elköszönök. sosem fogom megérteni a pasikat, attól tartok. (cserébe úgy felbosszantott reggel, hogy egyből kiugrottam az ágyból.)

a csaj, akivel találkoznunk kellett viszont két perc alatt rámutatott: indokolatlanul sok mindenen parázok. mármint fölöslegesen stresszelem magam. effelé tendáltak a saját gondolataim is a hétvégén, szóval megint behoztam az elfogadást. igyekszem, igyekszem, de ha valami nem úgy sikerül, hátistenkém. erőből, szigorúsággal se jutok többre, csak még pocsékul is érzem magam.

mit ne mondjak: a lakás ragyog, a virágaim boldogok, a cuccaim kiszanálva, átpakolva, helyet találva, a főztöm végre újra finom, ex valahogy máshogy hiányzik, és még csak el se várom, hogy mindez így maradjon, hiszen ez az időszak hullámzó, nem lehet mindig nevetni...

hashtag kicsit most jól érzem magam...

mellesleg

már itt se lennék, ha nem úgy kezdi, hogy fél nap puhítás után sikeresen átcsábít, majd fél óra múlva rájön, hogy épp aznap este dolgozik és mindjárt indulnia kell.

ez eléggé összezavarta a rendszeremet. 

exnél

valahogy összerázódtam a héten, adóbevallottam (tudom, hogy nevetséges ennyit pörögni azon a röpke fél órán, ami alatt az egészet elintézi az ember, de ez valami szimbolikus, nagyonfelnőtt dolog nekem idén), voltam emberek közt, meg nagyon hatékony, meg csináltam kis hülyeségeket megint (de semmi helyrehozhatatlant hálisten), 

erre két napja exnél vagyok.

és tudjátok mit? nem érzem, hogy most ez visszalépés volna... inkább, hogy megőrülök a rá való várakozástól, a passzivitástól, amilyen itt vagyok... hogy folyik el az idő, anélkül, hogy élnék... olyan, mint valami tükör: mi is a legnagyobb problémám, mit is nem szeretnék, hanem ahhoz képest hol is kéne megfognom az új életem...

a legnagyobb probléma velem, hogy nem tudok még önálló (és cselekvő!!!) létező lenni.

(szerintem.)

nagyon más ritmusban élünk, és az egész arról szól, hogy itthon vagyunk, és várom, hogy mikor nem alszik, hogy mikor történik valami közös. (mivel nincs itt semmi cuccom.) 

(viszont régen, amikor itt volt minden holmim, szintén voltak ilyen időszakok. hiszen hozzá képest léteztem.)

szóval hogyan is kell aktívan alakítani a saját életünket?

ja és

megint nem került borsó a levesbe. 

cukilakótárs lábán felejtettük egész éjszakára...

bevallom

hogy még csak odáig jutottam az adóbevallással, hogy szétkaptam az összes iratom meg mappám, kiszanáltam az ezeréves felesleget, átstrukturálva lefűztem minden hivatalost, éééés fáradtan félretettem, hogy mára elég.

(találtam olyat is, ami exhez tartozik, és kellhet is neki, pánikoltam, hogy nekem meg nála maradt valami fontos, de aztán meglett,

és persze estére jutott eszembe, hogy hupsz, a boríték, az vidéken maradt. pedig olyan jól ment...

még megnézek pár fontos dolgot a gépen, de aztán nekiugrom az alvásnak, hátha. tegnap is ezt csináltam, hajnali sokig forgolódtam kitartóan, reggel alig bírtam kimászni az ágyból. arra, hogy fürödtem, hajat mostam, egyebek, nem is emlékszem.

kifizettem a tartozásaimat, vettem cigit meg olcsó kávét az éjszaka fáradalmaira való tekintettel, álmodoztam egy sort, hogy átmegyek exhez, de nem mentem, hanem jöttem haza mindenféle hasznosat csinálni.

hát így.

milonkával ellentétben nekem most az itthonülés kell. szigorúan. (sajnos.)

különben meg

nagyon hasznosan töltöm az időt: igyekszem regenerálódni. (igen, még mindig, sajnos tényleg elmúltam húsz...)

túl vagyok az überbrutál, sokkot kapós, szégyenkezős, zokogós, önutálós, egyedül töltött, undorító másnapon, ééés aludtam, ettem, kommunikáltam, bevásároltam. tehát újból működöm.

részben meg is nyugodtam, ha ügyes leszek és nyugton maradok, újra megtalálom majd a fonalat. 

ennek örömére holnap tárkonyos csirkeragu levest fogok csinálni, őrülten vágyom rá hetek óta. de annyira hamis lesz, hogy farháttal készül. (eldohányoztam az árkülönbözetet.) viszont kivételesen teszek bele borsót (ki szoktam felejteni), mert a cuki kis lakótársam lábát jegelni kellett valamivel, míg hűlt a gyógyszertári zselés cucc. (veszélyes sport ez a fősulizás..)

kicsit aggódtam, hogy fogom orvoshoz cipelni, de már kisakkoztuk, hogy van ismerős kocsival. viszont még várunk, kenegetünk, pihentetünk. (na jó, én csak vacsit csinálok meg függönyt húzok el, meg morgok, hogy tessék ágyban maradni...) hátha csak húzódás. 

szóval ápolónőset is játszom, meg izgulok, hogy ne legyen semmi baja. újabb kör önéletrajz-küldözgetés vár rám, a dohányzós elhatározás tovább érlelése, meg az adóbevallásom - szép, nyugis vasárnapi programok.

századik

legyen ez egy jobb hangulatú poszt, mint mostanában...

annyi mindent csináltam már végig, menni fog ez is. előbb-utóbb. előbb. minél előbb.

köszönöm a figyelmet.

zárójelek

(( és mindezt úgy, hogy közben fejben és verbálisan egy másik férfi kváziszeretője vagyok, ex-szel meg nem voltunk együtt, de szerettünk volna, tehát nagyon nem állok jól a független életvitelem építgetésével, és sok éve nem látott mélységekbe süllyedtem. tartás? egészséges öntisztelet? erkölcsök?

és nem eszem rendesen. nem is alszom rendesen.

nem érzi egyetlen porcikám sem, hogy valaha bárki is ex nyomába érhet, őrülten vágyom a közös dolgaink után, amik csak vele olyanok, hétköznapi apróságoktól a nagy meghatározókig, meg az illatára, a nézésére, a hangjára, a szuszogására is, mindez szinte fizikailag fáj.

és a legrosszabb, hogy ez is olyan fájdalom, amivel hozzá akarnék fordulni, ő bántott, mégis az ő vigaszára vágyom.

emellett nagyon vágyom a párkapcsolattal járó dolgokra is, magányos vagyok, sok mindenről nincs is kivel beszélni (és itt ilyenekre is kell gondolni, hogy közéleti hírek, vagy a véleményem bármiről - jelenleg mint a se...lyuk, máséra ugye ki kíváncsi...), hiányzik a barátnőm, aki nem ér rá, semmit sem igazán jó egyedül csinálni, ha utána nincs kivel megosztani az élményt.

és úgy félek az állásinterjúktól, egy új munkahelytől, mint a tűztől, úgy is viselkedek, ha helyzet van. pedig már az első etap kölcsönpénzem is elfogy, közben még mindig küszködök a dohányzás újra-abbahagyásával és tegnap este is bennhagytam a helyen a számlám, egy szokatlanul nagy összeget ráadásul. (tartozás lerovós hét, hogy ne tartsanak potyalesőnek.)

szóval tényleg... jelenleg förtelem, amit művelek. nem ismerek magamra. ))

ez most elég kiábrándító

szerintem a családdal töltött hirtelen 6 nap és az osztálytalálkozó (és a pms, hogy rohadna meg a labilitás, amivel jár) sok volt nekem. így, együtt különösen. alkoholos esték zsinórban, kialvatlanság, hormonok és stressz... olyan természetesen menekültem vissza az exhez, még ha tudtam is, hogy most nem a valóságban vagyok... mint valami időugrás, amiből majd' egy hét volt hazakeveredni újra.

és amikor eljöttem, megint egy szétcsapós este, ahol a maradék pénzem is elköltöttem, és mit adj isten szóba elegyedtem valakivel hazafele - és haza is hoztam, és nemértem, nemértem.

életem első, teljesen, 100%-ban klasszik egyéjszakása, egy vadidegennel, teljesen feleslegesen, és szemernyire sem volt jó vele az ágyban, nem is tetszett egyáltalán, szóval totális wtf ez is. 

szerencse a szerencsétlenségben, hogy rendes, kedves srácot sikerült bevonzanom, nem baltásgyilkost vagy tolvajt, bújt, ölelt, beszélt, cirógott még reggel is, láttam a személyijét is (így most tudom, hogy egy ismerősöm gyerekkori barátja, nagyfalu elmélet heló), tényleg tök korrekt találkozás ahhoz képest.

csak éppen minek.

minek kurvulok el, mint valami tizenéves tudatlan kis fruska?

szégyen van, bűntudat, üresség. kegyetlen másnaposság. 

de amit igazából érzek, a félelem és szomorúság.

úgy érzem, ex nélkül nem is vagyok, elvesztem. nem tudom, hogy kell élni a saját életemet, önállóan. (gondolom, előtte is ilyen voltam, nem véletlen volt jó nekem is az ő életét élni..) nagyon keresek valami biztonságot, de mindig rossz helyen - magamban kellene felépítenem, tudom. remélem, igaza lesz milonkának, és tényleg meg tudom majd tanulni, mert így nem maradhatok.

és nagyon-nagyon-nagyon hiányzik az ex ( a szebbik arca).

...

inkább nem is keresek rá jelzőket, mennyire elveszett és elcseszett vagyok mostanában.

marhaságokat csinálok.
alapvető dolgokat meg nem.
sírni se tudok miatta.

anyagi és emberi csődöt jelentek.

kicsit osztálytalálkoztam

és szuper volt őket látni, hiába telt el tíz év. tííííz év, úristen.
más kérdés, hogy nagyrészt pár éves házasok, beindult a karrierjük és házuk van meg ilyenek - én meg beidőzítettem ezt a csodás  nyomi csóró szerencsétlen összeomlós újrakezdős időszakot.
nem, nem esett rosszul kicsit sem.

de azért aww :) cuki exosztály...

nem lettem ám ezo

jó, lehet, kár volt belekeverni istent, csak végre megpróbáltam megfogalmazni valahogy, amiket inkább benyomás szinten érzek.

de amikor az első szabad estémen elmentem kocsmázni, és pont ott volt az a csaj, és pont megszólított és pont itatott és pont törődött velem, igen erős életben tartó erő volt. múltkor mondta, amit én is ugyanúgy gondolok: nekünk valamiért találkozni kellett, összeakadni, akkor, ott. 

a véletlen nem úgy véletlen, hogy random.

vagy egyedül nekiindulni a városnak pusztán az út öröméért, és belefutni a megfelelő emberekbe, akik a megfelelő dolgokat mondják, és hozzátesznek az estéhez, a tapasztaláshoz, élményhez.

vagy a tegnap, mikor úúúgy mentem volna, de megálltam, és nyűglődtem, szenvedtem, hisztiztem, aztán végül összeszedtem magam és elengedtem az egészet, és erre jöttek cukilakótársék és megkaptam az élményt, amiért eredetileg menni akartam. 

vagy mikor nem jött össze a szomszéd albi, én meg borzasztó csalódott voltam, mert annyira úgy éreztem, hogy ez lesz az én környékem, itt találom meg a továbblépést - és elgyászoltam, újult erővel belevetettem magam a keresésbe, és még aznap este megtaláltam a mostani lakást frissen hirdetve, ami pont ugyanott van, csak 5 méterrel odébb, és még jobb, még klasszabb, meg olcsóbb is... mikor megláttam a hirdetést, már éreztem, hogy na, akkor sanszosan ez lesz az, de azért nem függünk rá, cukilakótársék meg pikk-pakk döntöttek, hogy tényleg.

meg még milliónyi példa csak az én életemből, könnyedebb, komolyabb dolgokban is.

szóval ilyenekre gondolok. a dolgok sokszor érzésből történnek, akkor, amikor történniük kell, nem amikor akarom, nem ahogy akarom, de mindenképpen amikor már elengedtem magát a kétségbeesett erőlködést, a görcsösséget. 

mikor elfogadtam, hogy ez van, és biztos lesz rá megoldás, válasz, segítség, bármi, és meg fogom oldani, amikor eljön az ideje. 

mintha a dolgoknak idejük lenne.

mintha az élet megtartaná az embert: mikor már nagyon nagy a szükség, küld segítséget, eszközt, választ, a maga módján.

nem arról van szó, hogy nem magunk irányítjuk az életünket vagy hogy ne kéne dönteni, akarni, tenni érte, mert a sors, a fátum irányít mindent - hanem hogy igenis van valami a véletlenekben, amik könnyítik a dolgokat, és valahogy szembejönnek találkozások, amik segítenek nehezebb időkben... ha az ember nyitott, és figyel. és tesz is érte, hogy haladjon az élete.

szerintetek ez hülyeség? babona? szerencse? vagy ti is tapasztaltatok már ilyet?

isten

fura erről írni, mivel még nincs kiforrott, megfogalmazott álláspontom. az egyházzal, mint intézményrendszerrel összefonódva nőttem fel, teljesen a gondolkodásom és a mindennapjaim része volt, a családunk alapvetése. (és szentségtörés lett volna így, kisbetűvel írni.) amikor szakítottam a régi dolgaimmal, távol kerültem tőle.

(talán el kellett távolodnom mindentől, hogy megkereshessem, hol vagyok én a történetben. más kérdés, mennyire sikerült eddig...)

nem tudom azt mondani, hogy nem hiszek a létezésében. még beszélni is, fohászkodni is szoktam néha hozzá, a magam faramuci módján. ám az egyházaktól, vallásoktól igyekszem távol maradni, sőt, isten sem feltétlen a nagy kaporszakállú megszemélyesített atya a fejemben. nem is valami felsőbb tudat.

sokkal inkább úgy él bennem, mint valami mindent átszövő energia, nevezzük bár istennek vagy univerzumnak, sorsnak, véletlennek, bárminek. ebből lesznek a dolgok, oda térnek vissza, benne léteznek. kicsit mint az Avatarban, csak mégse. de mindent ez mozgat, szerintem.

na, ilyesmi. és nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg pontosabban, de amikor csak hagyom történni a dolgokat, csak elengedem az elvárásaimat, sóvárgásaimat és menekülhetnékemet és szemlélődök, hangolódok, és megyek, ha úgy érzem, menni kell (nem amikor akarom, hanem amikor úgy érzem, most ez a lépés jön, és nem erőből, nyígásból fakad), és lesz, ahogy lesz, és ha nem lesz sehogy, az is jó lesz, mert akkor majd azzal kezdünk valamit - na, akkor is valahogy erre az energiára bízom magam.
és engedem, hogy a véletlen elém sodorja a válaszokat.

és nagyon sokszor valóban így is történik.

mi lett a vége

hát megmondom mi lett: pálinka. 

nem mentem sehova, hanem összekapartam magam, főztem (és megint nem sikerült, ebben a lakásban még kb semmi sem eddig), majd beállított cukilakótárscsaj egy random haverjával, és pálinkáztunk, sztorizgattunk, mulatóst (is) hallgattunk meg nevettünk, rengeteget.

jó, az alkohol pont nem hiányzott, a sokáig fennmaradás sem, de a többi eléggé betalált.

(most kb minden idén kihagyott feles-meghívást pótoltam. egek.)

hullámok

oké, lehet, hogy mégis éhen fogok halni.

nem tudom, honnan ez a nevetséges elanyátlanodás, de hogy arra se vegyem rá magam, hogy valami kaját szerezzek/csináljak... mehh.

és annyira mehetnékem is van... persze nem mehetek, mert vagy exnél kötnék ki, vagy szereznék magamnak egy újabb önbizalom romboló magányos estét a zavarodott kisugárzásommal és ezért exnél kötnék ki/tök részegen zokognék hazafele az éjszakain hajnalban, elcseszve a másnapot.

érdekes, múltkor is le voltam fagyva teljesen (szó szerint: ültem egy pultnál magamban és csak kattogtam és kattogtam, bámulva a semmibe. sziget voltam. lakatlan.)  - mígnem ex értesített róla, hogy mégse ér rá. onnantól varázsütésre működni kezdtem, újra kommunikációképes voltam és viszonylag jófej. (ez is nevetséges.)

(meg hogy a barinő természetesen nem ér rám, megint, mivel természetesen a nempasijával van, megint, amiért tök mérges vagyok, aminek semmi értelme amúgy, meg nem is jogos, én is tudom.)

valaki küldhetne most kaját...



(lábjegyzet: a nutellás csokis keksz nem válik be, hiába finom.)

((azt találtam ki, hogy a stresszelésre csokis kekszet eszem nutellával. vagy bejön, vagy ... igazából mindegy. nutella. csokis keksz. aww.))

(update: csikis keksz? komolyan? - már javítottam, de na.)

emberek

és azóta voltam itthon sokat-sokat úgy, hogy pont elég volt és jó, meg voltam emberek között úgy, hogy nem részegedtem le, és képes voltam kommunikálni, és nem akartam senkitől semmit, még az estétől se, mert már amúgy is jól voltam,

és ezek nagyon klassz élmények.

múlt hét

különben szerdán este tetőzött a nagy magányosság.

olyan állapotba kerültem már előző naptól, ahol senkivel sem voltam képes kommunikálni, akkor sem, ha csupa ismerős vett körül, akikkel lehetett volna. falat húztam, és bár sejtettem, hogy én csinálom, se feloldani nem tudtam, se kezelni, teljesen kitöltött a "mindenki utál" érzés.

este még külön szerencsétlenség-sorozat is ért (kicsit már ér röhögni):

-mikor feljöttem a metróból a belvárosban, kiderült, hogy lófüttyöt öltöztem én hideghez. eső-szél, vállalhatatlan időjárás - ti is utáltátok?

- nem volt ülőhely.

- mikor mégis lett, körbeültek mindenféle idegen emberpárok, és egyedül gubbaszthattam a sarokban, elbarikádozva. (se cigi, se semmi.)

- nem volt wifi. (vagy valami, ami értelmet adott volna az egyedül ücsörgésnek.)

- mikor lett egy normális helyem(, és egész bemelegítettem, és eszembe jutott, hogy kivételesen van pestiestem), végre kiléptem rágyújtani - és közben egy arrogáns pöcsfej elfoglalta. mint az oviban. az, hogy a cuccaim mind ott voltak, és hogy ráutaló magatartással próbálkoztam, nem zavarta. sem a szóbeli kérés, hogy engedjen már vissza. semmi.

még tüntetőleg babrált is az újságommal és a cigisdobozommal (!!!, később a hóna alatt nyúlkálva tudtam csak kimenteni a holmim), én meg csak álltam, néztem, és nem értettem, mi a franc történik. (direkt csinálta. de most tényleg, miért?!)

- mivel nem óhajtottam konfliktust kezelni, játszmába belemenni, fogtam magam, és másik helyre mentem, ahol alkoholt ittam, egyedül, majd felhívtam exet, hogy hadd menjek, és ő azt modta, hogy jó.

tök jó volt benne:

- a nosztalgikus pestiest lapozgatás

- egy csomó ideig nem ittam alkoholt (mivel ez volt a terv)

- exszel végre megbeszélhettük a tv2-ős édenhoteles dolgot, meg mindenféle olyan világpolitikai és egyéb eseményt, amit (mint kiderült) egyikünknek sincs kivel, pedig nagyon foglalkoztat és markáns véleményünk is lenne.

- de előtte még fél órát sírva ölelgettük egymást.

- kiderült újra, hogy a cicnek is nagyon hiányzom.

- maga az élmény több szempontból nagyon tanulságos volt, de mostanában mindenre ezt írom, szóval hagyjuk.

a böjtje:
- a következő este. meg éjjel. nebeszéljünkróla.

lelkiállapot

persze ezek ilyen magánnyűgök, mert globálisan hiába vagyok fosul, meg fosabbul, meg még annál is..., látom én is, meg mondják mások is, hogy alakul ez.

van ez az élet nevű izé

most éppen nem értem az embereket. hogy a frászban van bármire is idejük?

ahhoz képest, hogy még dolgozni sem járok, folyton azt érzem, nem fér bele a napba ez se meg az se... milyen rövid...

persze nyilván nem így van, inkább bennem kell valami nagy félszet keresni, a teendőimtől. állok a listám előtt és pánikolok. nekem ez nem fog menni, nem tudom menedzselni, kezelni, ütemezni, kivitelezni... 

de nem csak az, hogy felhívni a tulajt a wc-miatt, meg a bejelentkezés miatt, meg újfent cv-t küldözgetni, hanem hogy kitalálni, milyen kajákkal tartsam életben magam, elmenni a boltba, főzni, megtáplálkozni.

esküszöm, mint valami kisgyerek: azon parázok, hogy egyedül éhen fogok halni. (kacc-kacc.)

ez is biztos valami természetes reakció, de kicsit túlzásnak érzem.

lenn voltam vidéken három napot, és mindenki kedves volt és normális (vagyis közelített), és ez (is?) összekuszálta a rendszert. sírtam, mikor lefele utaztam, sírtam hazafele is. (jó, a hazahaza menés mindig minden körülmények között stressz-faktor, tudom már, ismerem már, megborít, megkavar, nem kéne téma legyen.)

de most zavar a múltkori hosszú panaszos-boncolgatós poszt-özön, és zavar, hogy ilyen kis elanyátlanodott-elveszett vagyok. 

zavar, hogy ex áthívott estére. az is zavar, hogy lemondtam.

zavar, hogy nincsenek képek a blogomon, és zavar, hogy nem mostanában fogom megdizájnolni mégse.

szerintem zavar, hogy nincs, akihez igazodni kell, aki megmondja, mikor mi legyen, vagy akivel legalább együtt kitaláljuk.

és annyira stresszelek éppen, hogy semmire sem tudok rendesen koncentrálni: még a kedvenc bloggereim színes-szagos új bejegyzésein is csak átszaladtam, hogy kábéra tudjam a lényegüket, normál olvasás helyett. (ugye tudjuk, hogy így elvész az élmény...) kavarog a fejemben a rengeteg-rengeteg teendő, amiket kell és amiket szeretnék, meg ezek vetülete, és fogalmam sincs, mikor és hogyan fogom kivitelezni őket.

(pl a "muszáj lenne elolvasni, mert jót tenne nekem" blog kinyomtatva 4500 oldal, a szerző összeszámolta, hát de most értitek.)

napokig még az sms-ekre is késve válaszoltam, hetes csúszással a fészbukos üzikre, nem tellik, nincs, nem ér rá az agyam. átszaladnak rajtam az információk, feldolgozatlanul, értelmetlenül. egyik pillanatban sem vagyok ma benne.

(pedig kitakarítottam a fürdőt-wc-t, csináltam fürdős-hajmosós nagygenerált, elhajtogattam millió ruhakupacot, mosogattam, megválaszoltam az üzeneteket, lemondtam exet, kitaláltam, mit fogok enni, tehát azért haladok, ha lassan is.)

ez most olyan nem-szeretem állapot, küszködök a megoldásért, drukkoljatok.